Gál Béla: alkalmazkodni kell a diákokhoz

Lassan 40 éves pályafutást tudhat maga mögött Gál Béla, a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium igazgatója. A párbeszédet a pedagógia kulcsfontosságú elemének tartja, és erre leginkább minden embernek figyelnie kellene – véli az intézményvezető.

– Miben volt különböző a tanítás a 80-as évek elején?

– Mondhatnám, hogy semmiben, de ez nem igaz. Mások a gyerekek, és ha nem tudunk alkalmazkodni, akkor baj van. Rá kell jönnünk, hogy a gyerekek világa megváltozott, és más módszerek kellenek ugyanazon nevelési-oktatási eredmények eléréséhez.

– Van probléma az oktatással?

– Vizsgáljuk meg az egyes korosztályok eredményességét, kulturáltságát, felkészültségét a mai életre. Ezt korrektül megtéve megkapjuk kérdésére a választ. A mai fiatalok semmivel nem rosszabbak, mint elődeik. Más hatások érik őket, másként nevelődnek. Ez megköveteli a felkészült pedagógusok, a hatékony közoktatás és – ne feledjük – a szülők állandó alkalmazkodását a fiatalokkal történő megfelelő foglalkozásban.

– Mi a véleménye a természettudományos tárgyak összevonásáról?

– Én biológia–kémia szakos tanár vagyok, tehát elkötelezett. Sokszor tapasztaljuk, hogy ha valami nem megy, akkor könnyítünk. Nem hiszem, hogy ez a célravezető megoldás. Az emberi pszichológia alkalmazkodik. Ha valamiből kevesebbet kérnek tőlem, akkor kevesebbet fogok teljesíteni. Két óriási gondot érzékelek: nincs elég pedagógus ezekben a tárgyakban, illetve a gyerekek nem képesek bevenni ezeket az információkat, ezeket a gondolatokat. Egy adott gondolkodástípus kell a természettudományokhoz. 50 évvel ezelőtt a gyerekek az árokparton megértették, hogy miként működik a fizika, ma az íróasztal és a tablet mellett nem lehet ezeket megtapasztalni, új módszerekkel kell őket tanítani. Megtanítjuk? Nem. Jobbnak tartanám, ha az egyes tudományok tanított ismereteit csökkentenénk, hagynánk a gyerekeket és a jól felkészült pedagógust, hogy játszva, könnyedén ismerkedjenek a természettudományokkal. Eközben a gondolkodás fejlődne elsősorban, de abban is biztos vagyok, hogy sok olyan dolog maradna meg számára, amit a mindennapi életben használhatna.

– Az öregdiákokkal milyen a viszonya?

– Ha viccesre fogom, azt mondom: akit annak idején szorongattam, azzal nem biztos, hogy jó. Persze ez nem igaz, hiszen akivel találkozom a mindennapokban, azzal abszolút pozitívnak érzem a kapcsolatunkat. A diákjaimmal jó a viszonyom, és talán azt is sejtem, hogy miért. Sosem utasítások mentén dolgozunk, hanem elmagyarázom, hogy ezt meg azt ezért vagy azért kell megtenni. Beszélgetni kell velük.

– Fontosnak tartja a párbeszédet?

– Iszonyatosan. Ez hiányzik most a társadalomból. Ha nem mondja el a másik, hogy mi a baja velem, akkor hogyan alkalmazkodjak, hogyan működhetnénk jól együtt? Ezért gondolom azt, hogy őszintének kell lennem, és el kell mondanom, amit gondolok. Ez hiányzik ma. Néhány évvel ezelőtt valamelyik osztályozó konferencia előtt kitaláltam, hogy akinek kettese van, azt behívom az irodámba és beszélgetek velük, miért is kettes az érdemjegye. A diákok persze a „nagy letolásra, a kirúgásra” készültek. Többször hallottam vissza, hogy meglepődtek, mert nem ez következett be. Én csak elmondtam nekik, hogy nálunk, a Radnótiban ki kap kettest. Szembesítettem őket ezzel, és megkérdeztem tőlük, hogy minek vannak itt, ha nem tesznek semmit saját maguk eredményességéért? Meglepő volt számomra, hogy a tanév végére 80 százalékuk kijavította a kettest, pedig nem kevesen látogattak az irodámba. Talán zömük megértette és elfogadta, hogy amiről beszélünk, amit tenni kell, az az ő érdekük, nekik hasznos. Örültem ennek, erősítette a hitemet a fiatalokban.

– Mit gondol a család szerepéről? Itt dől el, hogy ki mennyire képes a párbeszédre?

– Igen. Ma súlyos nehézség a családok szétesése. Azt gondolom, hogy nagyon komoly társadalmi probléma az egoizmus. A közösség háttérbe szorul. Sokat küzdünk azzal, hogy közösséget építsünk, hozzászoktassuk tanulóinkat, hogy jó dolog, ha a másikért vagy vele együtt teszünk valamit. Az egyéni érdekek fetisizálása nagyon nagy gondot jelent, nem tudunk egymás mellett tartósan meglenni. Nem vagyunk hajlandóak a másikat megérteni, a másik javára engedni. Így természetes, hogy a kapcsolatok „léket” kapnak. Sajnos még a felnőttnek látszó, legvagányabb fiatalt is megviselik családjának belső gondjai, ami persze a mindennapokra is visszahat. A bizonytalanabbak pedig még rosszabbul járhatnak. Nagy a felnőttek felelőssége.

– Mire büszke a pályafutása alatt?

– Sok mindenre. Boldog ember vagyok. Nagyon büszke vagyok az iskolára, a Radnótira. Büszke vagyok arra, hogy tudtuk követni azokat a hagyományokat, amiket annak idején itt megtapasztaltunk, és tudtunk alkalmazkodni a változásokhoz. Sikerült megőrizni a „radnótis szellemiséget”. A szakmai pályafutásom ugyan az iskolavezetés miatt kissé korlátozódott, de talán nincs mit szégyellenem. Írtam tankönyveket, amit sok éve használ az iskolarendszer, sok fiatalnak nem vettem el a kedvét a természettudományoktól. No és a családomat sem hagyhatom ki, gyermekeinket, unokáinkat is boldogan, büszkén vállalom.

– Van valami, amit bán?

– Néha eszembe jut, hogy miért nem fogadtam el 14 éves koromban, hogy a Fradiban focizhassak. Hívtak, de úgy döntöttem, hogy inkább tanulni szeretnék.

– Most is focizik még?

– Hetente kétszer, ha időm engedi. Már nem látszik rajtam, de nagyon fontos, mint mozgás és mint közösség is. Emellett a szabadidőm a családom, az unokáim, a biológia és a számítógép körül forog.