Wittner Mária: A hóhéroknak sosem lesz tiszta a kezük!

Az egyéni tragédiák, a megaláztatások sora sosem gyógyuló, mély sebeket ejt Wittner Mária szerint. Az először halálra, majd később életfogytiglanra ítélt ’56-os forradalmár úgy látja, az MSZMP-utódoknak sosem lesz tiszta a kezük, hiszen a vérdíjon tanultak.

A

SZEGEDma Klub

vendége volt

Wittner Mária

. Többek között arról beszélgettünk a tizenhárom évig börtönben sínylődő asszonnyal, hogy a legfontosabb emlékezni és emlékeztetni.

– Köztudott, hogy az 1956-os forradalom szikrája Szegeden pattant ki. Honnan tudta meg, hogy mi történt a csongrádi megyeszékhelyen, ami végül Budapesten forradalommá nőtte ki magát?

– Csak utólag szereztem róla tudomást, de

Kiss Tamással

, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, azaz a MEFESZ alapítójával tartom a kapcsolatot, nagyon jó embert ismertem meg személyében. Valóban Szegedről indult a forradalom, az ott megfogalmazott 16 pontot – igaz továbbgondolva – de 1956. október 23-án teherautóról olvasták fel Pesten. Emlékszem, aznap este elmentünk a Szabad Nép székházához, hogy megszerezzük a kinyomtatott a 16 pontot, de hatalmas tömeg állt ott, majd körbefutott a hír, hogy a rádiónál fiatalokat öltek meg, és odamentünk.

– Kutatta valaha, hogy pontosan mikor miért is történt 1956-ban és utána?

– Rengeteg könyv és tanulmány született 1956-ról, több egyetemistának segítettem a felkészülését. Egy jogi karra járó fiatal is megkeresett, akinek elsőként odaadtam a KGB 45 pontját, amelyben le van írva, miként kell a politikai foglyokat elítélni. Köztörvényes ügyeket kell ugyanis belekeverni a vádba, hogy a társadalomban ellenérzést váltsanak ki, s utána a vádiratomat is odaadtam neki. Alapos munkát végzett, feltárt olyan részleteket is az akkori perek kapcsán, amelyeket másutt korábban nem láttam még, de titkok még mindig vannak.

– Tagja volt az Országgyűlésnek is, ott visszaköszönt a múltja?

– Amikor 2006-ban országgyűlési képviselő lettem, egy kicsit megtréfáltam az akkor kormányon lévő MSZP-t. A képviselői adatlapba beírtam a 8 osztályt, gondoltam, kinéznek belőlem annyit, a középiskolai rubrikát kihagytam, mert azt nem fejeztem be, de a főiskola, egyetem részhez azt írtam, hogy 13 év rácsos egyetem, míg arra a kérdésre, hogy hol szerezte a diplomát, azt feleltem, hogy a kalocsai büntetés-végrehajtási intézetben. Úgy voltam vele, ha megkérdezik, hogy ezt miért írtam be, akkor megmagyarázom, hogy amíg maguk a Lenin-művekben tanultak, addig én odabent a börtönben

Kantot

olvastam. Kérdem én, ez nem ér fel egy Lenin-művel? Csak ugye Kantot a szabad emberek nem olvashattak, mert indexen volt.

– Van hiányérzete, hogy bizonyos dolgok még mindig nem köztudottak a több mint hat évtizede történtekkel kapcsolatban?

– Nemrég a kezembe akadt egy elsárgult levél, amit 1989 decemberében kaptam a Népszava akkori főszerkesztő-helyettesétől. Megtudta ugyanis, hogy én voltam közös zárkán utoljára

Bakos Gyuláné Salabert Erzsébettel

. Az ő vádiratában az szerepelt, hogy büntetett előéletű és az erkölcsrendészet tiltott kéjelgésért és csavargásért többször felelősségre vonta. Az újságírótól tudtam meg, hogy kivégzése előtt három hónappal Bakos Gyuláné lányát nevelőszülőkhöz adták, aki csak akkor tudta meg, hogy nem az édesanyja nevelte fel, amikor az asszony meghalt, és az iratait rendezte. Ő a karmelita rendnél nevelkedett, ezért volt olyan fontos az akkori rendszernek, hogy bemocskolják, rossz életű nőnek állítsák be. Ezekről – akinek fontos volt az élete – nem beszélt. Ha az embernek fontos a becsülete, s elmegy emiatt a bíróságra, akkor nemcsak magáért, hanem azért is harcolnia kell, aki már nem tudja megvédeni magát. A gyilkossággal vádolt és kivégzett

Tóth Ilona

esetében harcoltunk, végül egy 2000-ben született törvény rendelte el, hogy nyilvánítsák semmissé azokat az ítéleteket, amelyeket első fokon rögtönbíráskodásban, gyorsított eljárásban vagy a népbírósági tanács előtti eljárásban hoztak. Gondolja csak végig, milyen megaláztatásban volt részük azoknak, akik túlélték és kiszabadultak a börtönből! Hiába született 1973-ban a kisebbik gyermekem, mégis megalázta az iskolában az egész osztály előtt a tanára. Szolnoki albérletembe is kijöttek egy éjszaka részegen, de a rendszerváltásig levelet sem mertem írni, csak hivatalosat. Amit nagyon bánok, hogy nem mertem elmenni az egyik legjobb volt rabtársamhoz,

Klimkó Ágneshez

sem, pedig tudtam, hol lakik, s csak jóval a szabadulásom után tudtam meg, hogy már nem él. Aki egyszer a rendszer célkeresztjébe került, nem menekülhetett. Éppen ezért fontos emlékezni, emlékeztetni.

– Hogy látja, ha már sokáig nem szabadott beszélni a történekről, megtörtént egyáltalán az igazi számvetés például azok részéről, akik részt vettek a megtorlásokban?

– Akkoriban úgy rendelkeztek emberéletek fölött, ahogy akartak, ha úgy gondolták, börtönbe vetettek, kivégeztettek, a gyermekeket intézetbe adták. Az a legfelháborítóbb, hogy még mindig nekik jár a szájuk, az MSZMP-utódoknak, akik a vérdíjon tanultak, abból lettek valakik. Nehogy azt gondolják, hogy az ő kezük tiszta! Erről szólt a forradalom ötvenéves évfordulója is 2006-ban, amikor szétverték a megemlékezést. Akik ezt a kegyetlenséget elrendelték, lovas rendőrökkel verették szét az ünneplő tömeget, ugyanolyan hóhérok, mint akik ellen harcoltunk ’56-ban. Nem lehet a történteket sem nekik, sem az elődeiknek megbocsátani. A forradalom 50. évfordulójának vérbefojtása ugyanis azt jelképezi, hogy a hóhér elvárja az áldozatától a bocsánatkérést, ugyanakkor ő képtelen megbocsátani az áldozatának.