Deutsch Tamás: tömeges és törvénytelen erőszak volt 2006. október 23-án

A Blogstar beszélgetett a fideszes politikussal, aki szerint a 2006. október 23-án történtekért még mindig nem történt meg a valódi felelősségre vonás, ezzel a magyar állam továbbra is adósa a törvénytelenségek áldozatainak. Az aljas támadások közepette is sikeresnek tartja az emlékévet, de számára egyértelmű: ahogy 1956-ban, majd azóta mindvégig, úgy az emlékév megítélésében is két oldala van a barikádnak. Szakítani kell a PC-vel, bátran nevén kell nevezni a dolgokat, a felelősöket és akkor mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy az MSZMP (és utódpártja, az MSZP) ősbűne.

– Tavaly volt a hatvanadik évforduló, de úgy tűnik, hogy a fiatalokat nem nagyon érte el megemlékezés. Mit lehetett volna másképpen csinálni? Deutsch Tamás, aki twitterezik, a fiatalok nyelvezetét használja miben gondolkodott volna másképpen, vagy más platformokon?

– Először is azt kell tisztázni, hogy az 1956-os forradalomnak és az ahhoz fűződő viszonynak mi a szerepe, jelentősége a magyar közéletben. Csak így érthető meg, hogy mi is történt valójában az emlékév kapcsán. A magyar közéletben több, alapvető, szimbolikus jelentőségű kérdésben van súlyos vita, nézeteltérés, esetenként kibékíthetetlen ellentét, de ezek között a legfontosabb az 1956-hoz fűződő viszony. És ennek pofon egyszerű oka van: a Kádár-rendszernek, a rendszerváltoztatást 1989-1990-ben elszenvedni kénytelen kommunista hatalmi nomenklatúrának az ősbűne az 1956-os forradalom vérbe fojtása. Mindent és mindenkit beleértve - ami és akik akkor, 1988-89-ben, az MSZMP-s nomenklatúrát jelentették - a napnál világosabban tudta, hogy amint a diktatúrának vége, 1956 elfoglalja méltó helyét a maga tisztaságában, a maga teljességében, és ez hosszú távra gyakorlatilag reménytelen helyzetbe sodorja a forradalmat leverő MSZMP utódpártját, az MSZP-t. Ez egy olyan, évtizedekre szóló behozhatatlan erkölcsi “versenyhátrány” lett volna számukra a közmegítélésben, amit minden áron el akartak kerülni.

– Be is vetettek mindent... Még a színházi világban is: Kaposváron azon meditáltak, hogy gyilkos-e Tóth Ilona.

– A rendszerváltoztatás hajnalától kezdve tudatos, megtervezett, időt és energiát nem kímélő, eszközökben nem válogató, az 1956-os forradalmat, a forradalom hőseit lejárató, hadjáratot folytatott mindennek érdekében az MSZMP, majd az MSZP, karöltve szinte a teljes posztkommunista, szociálliberális értelmiségi holdudvarukkal és a sajtójukkal. Posztkomcsi pártkatonák, haladó értelmiségiek és szellemi mitugrász bértollnokok hada egymásra licitálva, morbid posztszocialista munkaverseny keretében gyalázta 1956 emlékét, a forradalmárokat, a névtelen hősöket, igyekeztek mindent összemaszatolni, relativizálni, hogy 1956 ne működhessen erkölcsi, politikai-morális iránytűként. Kezdve azzal, hogy a 90-es évek elejétől - az akkor monopol helyzetben lévő, azaz a nyilvánosság csatornáinak 100 százalékát uraló, majd egy idő után csupán csak hegemón helyzetben lévő, azaz a magyar sajtó alig 90 százalékát uraló - a szociálliberális média szakmányban szenilis, acsarkodó, nacionalista, zavaros múltú - “lehet, hogy gyilkosok is vannak".

– Tolvaj, gyilkos.

– Tolvajok, gyilkosok, esetenként alkoholisták.

– Nyilas.

– És persze, nyilasok, hiszen ez soha nem maradhat ki egy virtigli (poszt)kommunista gyalázkodásából. S végül hozzátették, hogy hiába járatják a szájukat, az 56-osok közül a forradalom után nem kevesen kollaboráltak a kommunistákkal. Gyomorforgató hazugságáradat. Az egyébként külön bravúros, amikor volt kommunisták törnek morális értelemben pálcát a kommunistákkal állítólag, vagy ténylegesen kollaboráló emberek fölött. Nos, ez a helyzet és ez, az 1956-os forradalom emlékezetét tudatosan romboló viszonyulás azóta is folyamatos és változatlan a részükről.

– Rögzítette a tényeket, most térjünk vissza az eredeti kérdésre...

– Az 56-os emlékévvel kapcsolatban ez a bemocskoló, lejárató, besározó, relativizáló indulatkampány lépett ismét működésbe, a mélyéről párolgott a bögre. Amint a színpad kicsit már a takarás felé eső részéből ’56 megint a színpad közepére, a reflektorfénybe került, megint ugyanaz a kampány indult el. Felsorolni is szinte lehetetlen, azokat az övön aluli támadásokat, amelyek Schmidt Mária kormánybiztost, a Terror Háza múzeumot, a kormányt, és úgy általában mindenkit, aki az `56-os emlékév megtervezésében, a programok lebonyolításában közreműködtek, érték. Nem csupán sejtettük, hanem tudtuk, hogy milyen indulattal fogják a barikád másik oldalán állók, azok barátai és üzletfelei támadni az emlékévet, de tiszta szívemből örülök, hogy nem sunnyogó, óvatoskodó megoldást választottunk és lehetőséget teremtettünk a méltó emlékezésre. Szemernyi esélye sem volt annak, hogy éppen a hatvanadik évforduló kapcsán érkezzen el a pillanat, amikor ezzel posztkommunista gyűlöletkampánnyal felhagynak. A politikai és értelmiségi eliten belül az az egyoldalú politikai acsarkodás zajlott, amire sajnos számítani lehetett. De ezen kívül – és szerintem ’56 méltó emlékezete szempontjából ez volt a fontos - végre megtörtént valami olyan, amit már régóta vártunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem az fog véget vetni a posztkommunisták által folytatott, ‘56-ot lejárató kampányoknak, hogy egyszer csak az idő múlásával magától kialakul valamiféle összeborulós közmegegyezés a közéletben `56-ot illetően, és onnantól majd akadálytalanul juthat el `56 üzenete, értéke, öröksége mindenkihez. Nem! A lényeg az, hogy `56-tal kapcsolatban kinek-kinek személyes pozitív viszonya legyen. Ez volt az emlékév alapgondolata, és ez elérte a fiatalokat is. S bár véget ért az ’56-os emlékév - ugyanezt kell csinálnunk, csak jóval nagyobb intenzitással.

– Október 23-a környékén általában felszínre kerülnek az ifjak rendszerkritikus lázongásai. Deutsch Tamást a prágai, Vencel téri tüntetésen elfogták, letartóztatták, ismertsége onnan datálódik. Mennyivel másabbak az elmúlt évekbeli - mondjuk a 2010 utáni kormánnyal szembeni - lázongások?

– Mi a történelmi szerencsénknek köszönhetjük, hogy fiatalon lehettünk alkotó és - talán ez nem nagyképűség – egyben eseményalakító résztvevői egy végül történelmivé váló folyamatnak, a rendszerváltoztatásnak. Annak köszönhetjük ezt, hogy 1988-89-ben már nem voltunk csak 10 évesek, de még nem voltunk - senkit meg nem bántva - 85 évesek sem.

– Akik jókor jó helyen.

– Igen. De hát hasonlóképpen: nem az 1870-es években születettek voltak ’56 meghatározó szereplői, és még a legfiatalabb pesti srácok is 14-15 évesek voltak. Még véletlenül sem a féltékenység beszél belőlem, hogy mi ezt megcsinálhattuk, és akkor most nem szeretnénk, hogy mások is ilyesmit csinálhassanak. A helyzet az, hogy nem minden nemzedék részeltetik abban a történelmi szerencsében, hogy forradalmat csinálhat, forradalmat élhet át. Az élet ilyen. 1848 és annak romantikus emlékezete után több mint egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy egy újabb fiatal nemzedék részese lehessen egy forradalomnak, pedig bizonyos, hogy az 1860-as, vagy az 1880-as, meg az 1910-es, az 1930-as évek fiatalságában adta meg számukra.

– Csak éppen a fogalmainkat fogalmazzák át olyanok, akiket erre senki sem kért…

– Európában - a kommunizmus sújtotta térségben hetven éve, Nyugat-Európában pedig ötven éve - egy közéleti „újbeszél” gyakorlatilag ellopja, meghamisítja, kiforgatja eredeti jelentésükből a fogalmainkat. Ez - Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus, majd - a politikai korrektség, a PC véleménydiktatúrája. Valójában nincsen lehetőség a gondolatok, a nézetek szabad megfogalmazására alkalmas fogalmak egyenjogú és egyenrangú használatára, mert a PC-világ uniformizálta a közbeszédben használható fogalomkészletet is. Ezért ma a PC világot valójában a PC világ által uniformizált fogalomkészlet használatával próbáljuk kritizálni. Végre újra vissza kell szereznünk a fogalmak szabad használatának a jog.

– Egy példával segíthetne a megértésben.

– Sok mindennel vádoltak már, de azzal, hogy homofób vagyok, még nem. A példa miatt - a PC világ nagyobb dicsőségére - valószínűleg még ezt is rám fogják süthetik... Az a helyzet, hogy ebben a PC véleménydiktatúrában csak egyféle módon szabad a dolgokról gondolkodni és beszélni, és hiába érzed, hogy ez helytelen, mégis rád erőltetik. A példa. Az azonos neműek házassága a PC közbeszédben az egyenlő szerelem fogalmaként jelenik meg. Equal love, ugye? Obama elnök is arról beszélt, hogy ne tegyünk szerelem és szerelem között különbséget. De a PC világ hazugságain túl, a valóságban az azonos neműek házasságát nem támogató, vagy azt egyenesen ellenző nézetek tiltják azt, hogy két azonos nemű ember szerelmes legyen egymásba? Nem. Hátrányosan megkülönbözteti nő és férfi szerelméhez képest az az azonos neműek szerelmét? Egyáltalán nem. Az azonos neműek szerelméből kibontakozó együttélés jogi elismerését elveszi? Nem.

– Mégis minden évben komoly hercehurca övezi a Pride-vonulásokat Budapesten...

– Magyarországon – a jog által elismerten és védelmezett módon - háromféle formában élhet együtt két ember: élettársi kapcsolatban, bejegyzett élettársi kapcsolatban és házasságban. Azonos neműek ma Magyarországon élettársi kapcsolatot és bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíthetnek. Csak házasságot nem köthetnek, mert a házasság intézménye nő és férfi életszövetsége. A házasság nem nő és férfi élethosszig tartó, változatlan intenzitású szerelme. A házasság jóval több, mint szerelem, életszövetség, amivel kapcsolatban persze mindannyian azt reméljük, hogy nem csak megalapozza a szerelem, hanem végig erőforrása is lesz. Az azonos neműek házasságát elutasítók álláspontja a PC véleménydiktatúrában úgy van beállítva, mintha az azonos neműek egymás iránt érzett szerelmének a tilalmáról szólna. Egy frászt! ’56-ot illetően is sajnos még mindig ott tartunk, hogy ’a forradalomról a PC véleménydiktatúra és fogalmi uniformizálás jegyében beszélünk.

– Lázadás.

– Szerintem a lázadás fogalma, beleértve a generációs lázadást, a lázadó magatartást is, nem uniformalizálható. Hatalmas lázadás volt Churchillé is, amikor egyetlen alsóházi képviselőként Hitler hatalomra kerülése előtt, majd után, és a müncheni megállapodások idején is gyújtó hangú parlamenti beszédekben hívta fel figyelmet a náci veszélyre, az Európa biztonságát fenyegető új világháború közelségére. Minden erejével támadta a chamberlain-i megállapodásokat. Nem tüntetett, hanem lázadt.

–

11 évvel ezelőtt, az 50. évfordulón nem tüntettek, hanem ünnepeltek ezrek az Astoriánál, majd a rendezvény végén egyszerűen csak haza akartak menni - mégis paprikasprayvel lettek megjelölve... Bónuszként gumilövedékek, azonosító nélküli rohamrendőrök, kardlapozó lovasrendőrök „kísérték” őket a villamoshoz, autójukhoz... 2010-ben a Fidesz 2/3-ához hozzájárult az a valós és nagyon is komoly társadalmi igény, hogy megtörténjen Gyurcsányék felelősségre vonása és valamiféle elégtétel érje azokat, akik ártatlanul elszenvedték mindezt. Ma hogy látja: mi történt 2006. október 23-án?

– Szerintem azoknak van igazuk, akik azt mondják: elfogadhatatlan, ami a 2006. október 23-án történtekkel összefüggő felelősségre vonás kapcsán történt. 2006. október 23-án kormányzati politikai döntés alapján békés magyar polgárok szervezett, tömeges és törvénytelen állami-rendőri erőszak-cselekmények áldozataivá váltak. Az állami főhatalmat gyakorlók a politikai okokból nyílt, tömeges és törvénytelen karhatalmi erőszakot alkalmaztak békés polgárokkal szemben.

– Ennyi? Politikai hatalomtechnika?

– Ez nem egyszerűen egy politikai kérdés, annál jóval többről van szó. A 2006. október 23-án történtek a posztkommunista-szociálliberális politikai elit által tudatosan, a precedens teremtés szándékával elhatározott lépés sorozat volt! Nem véletlen, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után mindez pont 2006. október 23-án történt. Két legyet akartak ütni egy csapásra. Egyrészt megrendszabályozni az embereket. Tüntetgetünk? Tiltakozgatunk? Az MSZP-SZDSZ kormány, személyesen Gyurcsány Ferenc több millió magyar polgárnak akart miheztartást végett üzenni: így jár, így járhat mindenki, aki ellenük mer tüntetni. Szétverve, szeme kilőve, kiverve, félholtra verve, felszakadt fejbőr és arcba folyó vér. Másrészt a dátum sem véletlenül október 23. Ezzel a brutális karhatalmi fellépéssel még egyszer meg lehetett gyalázni `56 emlékét. Nos, akkor nézzük, hogy mi történt a felelősségre vonás érdekében? Mindannyian emlékezhetünk rá, 2006. augusztus 20.-án történt, hogy az állami ünnepségeken résztvevő nézők közül öten meghaltak A hatalmas viharban. A teljes állami, kormányzati gépezet bénult volt: semmit sem tudtak kezdeni az előre látható veszéllyel, majd a kialakult helyzettel. Az állami szervezők hibájukból váltak a vihar miatt kezelhetetlenné az augusztus 20-ai események. Aztán a nagy és hosszas kivizsgálások után az 5 ember halálához vezető, a tömegszerencsétlenség határát súroló esemény miatt kirúgták – egy kis túlzással - a meteorológiai intézet 2-es számú portását, mondván: az ő felelőssége volt minden.

– A rendőrroham miatt meg csak enyhe dá-dá volt.

– A 2006. október 23-i eseményeknél még a 2-es portásig sem jutottak el a felelősségre vonásban. Ez tarthatatlan, mert ez a politikai példa statuálás szándékával elkövetett erőszak volt. Meggyőződésem ezért, hogy példát kell statuálni a felelősségre vonással kapcsolatban, hogy soha, senkinek, semmilyen hatalomféltési megfontolásból ilyen még véletlenül se juthasson az eszébe!

–A mai parlamenti pártok közül ki viszi tovább `56 szellemiségét? Felemeli-e valaki ezt a fáklyát úgy istenigazából?

– Lehet, hogy patetikusnak hangzik, de `56 öröksége a magyar nemzeté, és nem a politikáé. 1848 öröksége a magyar nemzeté, 1867 öröksége a magyar nemzeté, 1956 öröksége a magyar nemzeté. Persze a magyar nemzet szerves része a magyar politika és a magyar közélet is. Szerintem ebben a kérdésben sem érdemes kerülgetni a forró kását és csupán udvarias félmondatokat mondani. 1956-ban a barikádnak két oldala volt, és 1956-ot követően 35 éven keresztül, majd 1990 után is a két oldala maradt a barikadnak ‘56 öröksége szempontjából. A barikád mind a két oldalán szabad akaratukból vannak az emberek. Akik a barikád november 4-i oldalán vannak, azok önként mentek oda, vagy maradtak ott, és akik október 23-a örökségét képviselik, azok is szabad akaratukból maradtak ott, vagy mentek oda. Teljesen világos a kép, hogy ma, a magyar politikában melyek azok a politikai szereplők, politikai családok, akik `56 örökségét képviselik, és kik azok a politikai szereplők, politikai szervezetek, akik `56 emlékének, dicsőségének, nagyszerűségének a relativizálásában, lerombolásában, bemocskolásában érdekeltek.