Fukusima tanulsága: felelőtlenség volt felépíteni egyes atomerőműveket Japánban

A fukusimai atomkatasztrófáról memoárt író Popovics Péter közgazdász-környezetmérnök és munkájának fordítója, Kuragane Kei bölcsész, az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar oktatója adott interjút a SZEGEDma hírportálnak. A japán tanár szerint habár a szigetország kétszer is megtapasztalta az atombomba pusztítását, mégsem számítottak sokan a katasztrófára. Popovics tíz évet élt Japánban, itt született meg első gyermeke, s habár 280 kilométerre élt az atomerőműtől, úgy döntött, családjával hazaköltözik. Történetüket Fukushima <3.11> Maradjunk vagy menjünk címmel írta meg.

- Miként gondolnak a japán emberek az atomenergiára?

Kuragane Kei

(KK): A japán nép az egyetlen a világon, amely kétszer is megtapasztalta az atombomba pusztítását. Sokak számára ezért már eddig is egyértelmű volt, hogy mit okoz, ha az atomerőművekkel valamilyen probléma történik, csak arra nem igazán számítottak, hogy valóban is megtörténik, nem nagyon foglalkoztatta az embereket, nem gondolkodtak a kérdésen. Mégis elsősorban megosztottságot látunk a japán közvéleményben. Vannak, akik továbbra is hisznek az atomenergia fejlesztési lehetőségeiben, mert ezt tisztábbnak tartják a széndioxid-kibocsátó erőműveknél, s a megújuló energiaforrásoknál takarékosabbnak.

Popovics Péter

(PP): Japán a világ egyik szeizmológiailag legaktívabb területén fekszik, ezért a szakemberek, úgy Japánban, mint külföldön, már régóta vitatkoznak arról, hogy szabad-e építeni nukleáris létesítményeket ilyen régióban, s ha igen, milyen körülmények között lehet telepíteni ezeket. Azonban Fukusimáig az emberek többsége nem számított rá, hogy ilyen volumenű baleset történhet. Utólag viszont már késő erről beszélgetni.

Azóta felülvizsgálták az összes erőművet, megnézték, hogy egy hasonló erejű cunamit kibírnak-e. Ennek következményeként sok leállított atomerőművet nem indítottak újra, s folyamatosan emelik az óceán partján álló létesítményeknél a védőgátak magasságát. Talán nem túlzás azt mondani, hogy részben felelőtlenség volt bizonyos atomerőműveknek a felépítése. Például azoké, amelyeket tektonikai lemezek találkozásánál helyeztek el, ilyenből kettő is áll Tokiótól délre.

- Mit csinált ön tíz évig Japánban? Mivel foglalkozott?

PP: A japán kormány ösztöndíjasaként jutottam ki Japánba, hét évig tanultam egyetemen. Az első évet intenzív nyelvtanulással töltöttem, ezt követően négy éven keresztül közgazdaságtant tanultam alapképzésben, majd környezetmérnök szakon, megújuló energiaforrások szakirányon szereztem meg mesterdiplomámat. Hét év Oszaka után költöztünk át családommal Jokohamába, ahol egy német minőségügyi és műszaki szolgáltató cégnél dolgoztam, megújuló energiaforrásos projektek vizsgálatával foglalkoztam.

- Fukusima után milyen megújuló energiatermelési módszerek terjedtek el? Miket népszerűsítenek?

PP: A napenergia használata komoly hagyományokkal bír Japánban. Az 1970-es évek olajválságainak hatására alternatívákat kellett keresniük, ekkor indultak el az országos, a technológiát támogató financiális rendszerek. Ezek elterjedtsége azóta tovább erősödött. Több földhőerőművel rendelkeznek, elsősorban Japán déli részén használják ki a geotermikus energia nyújtotta lehetőségeket. Az üzemanyagcellák elterjedtsége is javult Fukusima óta. Épülhetnének szélerőművek, de ott nem a szárazföldi, hanem tengeri telepítés lenne optimális. Azonban figyelembe kell venni, hogy Japánban a halászat komoly iparág, sok embernek nyújt megélhetést, s az országban a halászati jogok szentek és sérthetetlenek, amelyek ütköznek az erőmű-telepítés szándékával.

- Mit tapasztaltak 280 kilométerre Fukusimától a cunamiból, a természeti katasztrófából?

PP: Szerencsére Jokohamáig nem értek el a hullámok, így a cunamiból semmit nem érzékeltünk. A Fukusimában, az epicentrumban 9-es erősségű földrengés nálunk 6,5-7-es erősségű, s kifejezetten hosszú – másfél-kétperces - volt. Komoly pusztítással járt még a fővárosban is, a Tokió torony is megsérült. Hozzátenném, ha csak a földrengést éltük volna át, akkor nem biztos, hogy elhagyjuk előbb a várost, majd az országot. Az atomerőmű-katasztrófát, s a kis távolságot ettől óriási kockázatnak éreztük, ezért döntöttünk a költözés mellett.

- Volt-e olyan ismerőse, aki személyesen is megtapasztalta a katasztrófát, a cunamit? Meséltek-e róla?

KK: Tokiói származású vagyok. Barátaim, családtagjaim, rokonaim jelentős része 200-250 kilométerre él Fukusimától, így elsősorban én is a hírekből tájékozódtam, mert 2011 márciusában már Európában, Magyarországon dolgoztam. A szüleim sokat meséltek arról, hogy mekkora káoszt okozott a fővárosi tömegközlekedésben, milyen nehéz volt hazajutni aznap este.

- Miért döntött a könyv megírása mellett, kinek szánja a memoárt?

PP: A gyerekeim számára szerettem volna megírni a tíz év történetét. A már 6 éves lányom egyre jobban érdeklődik, hogy ő miért Japánban született, mit csináltak ott a szülei, miért jöttek el olyan hirtelen - a legfontosabb számomra az volt, hogy ezekre a kérdésekre választ adjak nekik. Úgy éreztem, akkora törést okozott a családomnak, hogy ezt meg kell örökítsem a következő generációk számára. Az elutazás után a nulláról kellett újraépíteni az egzisztenciánkat, nem jutott időnk feldolgozni az eseményeket. A könyv életünk e nehéz fejezetének lezárásaként is funkcionált.

- Facebook-üzenetek, emailek találhatóak a memoárban, mégis nyomtatott könyvként jelentették meg a munkát. Miért gondolta ezt a megfelelő formátumnak?

PP: Ebből a szempontból talán konzervatívnak vallom magamat. Nem egy szösszenetről van szó, s úgy éreztem, hogy a könyvnek van a legnagyobb értéke, hiszen ez adható át fizikálisan is, s a családi könyvespolcon mindenképpen ott lesz a helye.

- Milyen okból vált kétnyelvűvé a könyv?

PP: A kétnyelvűsége abból ered, hogy történetünket japán barátaimmal is meg kívántam osztani. Tudtam, hogy ez számukra csak japánul élvezhető.

- Hogyan találták egymásra Kei-jel?

PP: Három és fél éve tértem haza Magyarországra. Szerettem volna, hogy ne kopjon meg a nyelvtudásom, s egy közös barátunkon keresztül ismerkedtem meg Kei-jel. Hetente találkoztunk, s egy-másfél órát beszélgettünk – ezt a szokásunkat ma is tartjuk.

- Mekkora feladat volt lefordítani a memoárt? Milyen nehézségekkel küzdött meg?

KK: 2017. január 1-jétől nagyjából öt hét idő jutott a fordításra, éjjel-nappal ezen dolgoztam. Az egyik legnehezebb, de egyben legszebb feladat az volt, hogy tudományosan megfelelően tolmácsoljam Péter üzenetét, hiszen ő egy energetikai és gazdasági szakértő. Az előbbi szakfordítói munkát igényelt, a családi életet bemutató részek viszont műfordítóit. Nem rendelkezem fordítói végzettséggel, így nem éreztem egyszerűnek a feladatot, azonban közben sokat tanultam. Péter is sokat segített, jó tanácsokat adott. PP: Kei kiváló munkát végzett, nagyon ügyes volt. Amikor az ember az érzéseiről beszél, akkor nagyon nehéz a szavakat formázni, pláne egy idegen nyelven, s úgy, ahogy a szerző gondolta. Emiatt elengedhetetlennek éreztük az egyeztetést, de közben nagyon rövid idő alatt, nagyon nagy munka készült el.

- Kuragene Keit egyben politikai elemzőként is ismerjük, aki többször publikált a Heti Válasz hasábjain. Hogyan reagáltak a japán politikai pártok a fukusimai katasztrófára?

KK: 2011 előtt 54 atomerőmű működött, 2012 tavaszáig az összes egységet leállították. 4 reaktort addigra újraindítottak, s üzemelnek. A jelenlegi kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt (jobbközép) egyértelműen atomenergia-párti. Sőt, még Fukusima után atomtechnológia-export politikát folytat is Abe Sinzó miniszterelnök és kormánya.