Kozma János: Egy gyermekorvosnak nem engedik meg, hogy megöregedjen

Jövőre lesz 60 éve, hogy orvosként munkába állt Kozma János. A 84 éves doktor Szegeden végezte el az egyetemet, majd Hódmezővásárhelyre került, ahol azóta is a gyermekegészségügyet szolgálja. Ő lett az év családorvosa a Kárpát-medencében.

- Május 16-án Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vehette át az „Év családorvosa” díjat Budapesten. Hogyan fogadta ezt a rangos elismerést?

- Természetesen hatalmas örömmel, hiszen mindenki szereti, ha elismerik a munkáját. Az utóbbi hetekben már hallottam, hogy jelöltek a kitüntetésre, de ekkor még nem kaptam erről hivatalos értesítést. Külön felemelő érzés, hogy a Kárpát-medencében eddig csak az év háziorvosát keresték, és idén első alkalommal kezdeményezte a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesülete, hogy egy gyermekorvost is díjazzanak, így én lettem az első, aki megkapta ezt az elismerést. A szakmai felettesek javasolhattak személyeket, a listát egy kuratórium bírálta el. Végül ketten maradtunk egy pécsi kollégámmal, és ekkor az döntött, hogy az internetes voksoláson kire szavaznak többen.

- Tekintsünk vissza a múltra. Hogyan lépett az orvosi pályára?

- A Békés megyei Méhkeréken születtem és nőttem fel. Akkoriban egy falusi gyermek négy elemi osztályt járt, azután, ha jónak ítélték a képességeit, tovább taníttatták. Engem a nagyszalontai nyolcosztályos gimnáziumba írattak be, ahol 1943 őszétől 44 nyaráig tanultam. A második világháború során a települést visszacsatolták Romániához, így visszakerültem Méhkerékre. Három évig a szüleimnél segédkeztem, amikor édesapám és a szomszédunkban élő erdélyi tanító házaspár szorgalmazta, hogy próbáljam meg a továbbtanulást. Egy gyulai gimnáziumba vettek fel, ahol 1952-ben érettségiztem le. Mivel humán beállítottságú voltam, így később a jogi, a tanári és az orvosi pálya jöhetett szóba. A szegedi egyetemen a legutóbbit választottam, holott azelőtt semmi kapcsolatom nem volt az egészségüggyel. A faluban egy orvos sem volt, a születéseket is egy bábaasszony bonyolította le. A Rákosi-korszakban könnyű volt bejutni a felsőoktatásba, mert a paraszt és munkásréteg fiataljaiból szerették volna az értelmiséget kialakítani. A bennmaradás azonban annál nehezebb volt. 1958-ban végeztem az egyetemen, de az utolsó, szigorló évet már a hódmezővásárhelyi kórházban töltöttem. Mint sok fiatal, így én is a Dunántúlon, Szekszárdon képzeltem el a jövőmet, de az akkori kórházigazgató és a gyermekosztály főorvosa azt kérte, hogy maradjak itt; cserébe állást biztosítanak, valamint a lakásszerzésben is segítenek. 1958. október elsején álltam munkába a vásárhelyi gyermekegészségügyben. Ezt követően öt évet dolgoztam a gyermekosztályon, majd ’63 októberében a városban az elsők között elkezdték szervezni a körzeti gyermekorvosi hálózatot. Új kihívásként tekintettem a feladatra, ami önállósággal is járt. Belevágtam és azóta sem bántam meg.

- A közel hat évtizedes praxisa alatt biztosan történtek kiemelkedő esetek. Mik voltak a legemlékezetesebb pillanatok?

- Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: több ezer gyermeket vizsgáltam meg. Akik például ötven éve fiatalok voltak, most nagymamaként és nagypapaként elkísérik hozzám az unokájukat. Ennyi idő alatt természetesen adódnak rendkívüli esetek, amire szívesen visszaemlékszik az ember. Egy agyhártyagyulladás, vagy bélelzáródás időbeni felfedezése a szakma szépségéhez tartozik. Azonban be kell vallani, az orvosok is emberek, és néha a fáradtság és kialvatlanság miatt elkövetnek hibákat. Egy vakbélgyanús eset nem megfelelő kezelése például komoly következményekkel járhat. Ez sajnos mindenkivel előfordul, csak törekedni lehet rá, hogy még egyszer ne történjen meg ugyanaz a tévedés.

- Hogyan látja az orvostársadalom megítélését ma Magyarországon? Történt-e bármilyen változás az előző évtizedekhez képest?

- Egy orvos megbecsültsége rengeteg apró összetevőtől függ. Nagyon fontos például, hogy milyen kapcsolatot ápol a betegeivel és azok családjával. Én mindig igyekeztem minden páciensem egyenértékűként kezelni, amit én is elvárnék hasonló esetben. Soha nem néztem le egy szegényebb családból származó, vagy egy roma származású fiatalt, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ennyi év után is pozitív visszajelzéseket kapok. Gyakran az utcán is megállítanak és érdeklődnek irántam. A másik, hogy mindig elérhető vagyok: reggel 6 órától éjfélig bárki bármikor hívhat telefonon. Hétvégén is készséggel állok rendelkezésre. Sok szülőnek már az is segítség, ha felhív, és tanácsot adok neki.

- Hatvan évnyi munka azért nem mindennapi teljesítmény. Mivel foglalkozik szabadidejében?

- Szinte hihetetlen, de nincs sok szabadidőm. Az orvostudomány olyan mértékben fejlődik, ami szinte követhetetlen, ezért folyamatosan szakmai könyveket, honlapokat olvasok, hogy lépést tudjak tartani a mai kor követelményeivel. Emellett szeretem a szépirodalmat is, de mindig hitegetem magam, hogy majd akkor állok neki az elhanyagolt könyveimnek, amikor abbahagyom a munkát. Az utazás is nagy szerelmem. Amíg kisebbek voltak a gyermekeim, minden évben kirándultunk valamerre, például Belgiumban, Franciaországban és Lengyelországban jártunk. Néhai feleségemmel még a ’70-es években egy Moszkva-Leningrád utat is megtettünk. A világon rengeteg szép hely van, amit érdemes megnézni. Bár tíz éve már nem, de egy időben sokat horgásztam Mártélyon, az Élő-Tiszán. A pihentető csend és a környék látványa vonzott inkább, nem a hal. Egy algyői halászlé bármikor lecsúszik, de egyébként csak évente egy-két alkalommal eszem halat. Természetesen nem hanyagolom el a családomat sem. A feleségem sajnos már nem él, de a gyermekeimmel és a tizenhárom unokámmal sok kellemes pillanatot megélünk.

- Tervez-e visszavonulást, hogy egyszer leteszi azt a bizonyos lantot?

- Sokan kérdezik ezt tőlem. Néhány óra alvás után minden reggel úgy érzem, hogy nekem dolgozni kell mennem. Amíg ez így lesz, addig folytatom a munkásságom. Egyébként van erre egy másik mondásom is: egy gyermekorvos nem öregszik, mert a páciensei nem engedik!