Jankovics Marcell: szomorúnak látom a fehér ember jövőjét

A Magyar Művészeti Akadémia alelnöke indul az elnöki posztért. Gulyás Mártontól ideges lesz, de a kormánybarát médiából is hiányolja az úriemberséget, méltányosságot. Az Oscar-díjas Mindenki történetét kamu dolgonak tartja. Blogstar-nagyinterjú. (A beszélgetés Húsvéthétfőn készült.)

2015-ben nyilatkozott a Magyar Nemzetnek, amiben szóba került az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) akkori közgyűlését megzavaró fiatalember, Gulyás Márton.

Igen.

Napjainkban a híradások megint Gulyás Mártonról szólnak.

Igen. Sajnálatos, de ő ettől boldog.

Egy újabb, komolyabb performance-ot követett el. De most már kicsinykét durvábbat, a mindenkori köztársasági elnök hivatalát, a Sándor palotát dobálta meg festékkel, amiért első fokon közmunkára ítélték. Mi fogalmazódott meg Önben, amikor olvasta ezeket a híreket, látta a tudósításokat?

Ideges leszek ettől a fiatalembertől. Olyan, mint Hérosztratosz...

...aki csak azért gyújtotta föl a világ egyik csodáját, az epheszoszi Artemisz-templomot, hogy fölfigyeljenek rá.

Muszáj neki szerepelnie, nincs értelmesebb akciója, csak a feltűnési viszketegség. A széleken föl-fölbukkannak ilyen figurák. E mögött mindenfélét feltételez az ember, nemzedéki ellentétek is belejátszanak ebbe a történetbe.

És arányos, vagy értelmes válasz-e erre az, hogy egyes médiumok Gulyást lebuzizzák?

Ezt nem kellett volna. Van abban valami, hogy a másság harcos képviselői kiterjesztik a másképp gondolkozást minden területre. Összekötődik a dolog: ha valaki – mondjuk – harcos meleg, akkor rögtön azonosul az összes gender-változattal, majd továbbmegy, és szolidaritást vállal a zsidósággal, a baloldallal, a liberalizmussal, szembemegy a fönnálló rend minden formájával, csak a sajátjával nem. Összekeveri a szezont a fazonnal. A szexualitás szerintem magánügy, ezt mindkét félnek jó lenne tudnia.

Van egy másik provokatőr is, akit Kövér László házelnök kitiltott a Parlamentből. Tordai Bence, a Párbeszéd nevű formáció szóvivője ugyanis nemes egyszerűséggel lematricázta a miniszterelnöki dolgozószoba ajtaját. Hol élünk? Hova tart a világ? Azt gondolom, hogy itt súlyos aránytévesztések vannak – IQ tekintetében.

Ez lenne a párbeszéd? Tordai szelíd, de határozott választ kapott a neveletlen gorombaságra.

És jogos az a felzúdulás ellenzéki oldalról, ami Kövér döntését övezi?

Nem. Semmi sem. Minden balhé csak a balhéról szólt. Fiatalember-koromban a legcsúnyább dolog, amit csináltam, az volt, hogy a Budai vár lépcsőjéről éjjel üres kukákat gurítottunk le a srácokkal – de az is csak egy balhé volt, nem több. Erős kampány van, amit még egy évig el kell viselnünk. Mindenütt találkozni balhékkal a világban. Globalizálódó magatartás ez, a romkocsmás Budapest most a nemzetközi „mob” egyik találkozóhelye lett, de kikérem magamnak, hogy Nagyszombaton, amikor a tetejében két vallásnak és három felekezetnek esik egybe a legnagyobb ünnepe (!), akkor ezek és hazai utánzóik, a maguk tüntetéseivel bolygassák a várost, és masírozzanak, miközben a keresztény emberek a körmeneten vesznek részt. Az Euronews híradójában egy, a tüntető tömegből megszólaltatott színes fiatal nő tört magyarsággal azt mondja: „Mi itt érezzük jól magunkat, itt akarunk élni, akiknek nem tetszik, menjenek innen”. Mármint mi, magyarok. Tényleg nagyon szomorúnak látom – minden tekintetben – a fehér ember jövőjét. A migráció is természetszerűleg nekünk árt, mint ahogy az az irány is, amelybe Európát vezetik azok, akik a nagypolitikát irányítják, akiknek a kezében hatalom van. Egyre jobban taszít az, ami a közéletben, a politikában zajlik. Vannak mégis helyzetek, amikor tudom, hol a helyem. Mondjuk, én már halálosan unom a Brüsszel elleni plakátos, hírmondós tiltakozást, amellyel ötpercenként szembesülök, de tudom, hogy nem nekem harsogják, hanem a széles tömegeknek, ezért a konzultációban Orbán kérdéseire én azokat válaszoltam, amit ő hallani, vagy olvasni akar, mert ugyanakkor azzal egyetértek.

És a CEU körül kialakult helyzettel?

Nem tudok beleásódni olyan mély ügyekbe, mint a CEU összes problémája. Ilyen vagyok. “Je m`en fous”, azaz smafu – kit érdekel – mondanám, ha francia lennék. De biztos megvan annak is az értelme, hogy ez miért válik fontossá mind a két oldal részéről. Látva a tüntetőket és tudva, hogy a CEU hallgatóinak nagy többsége külföldi, azt kell, hogy mondjam: hogy ez nem elsősorban a magyar ifjúság problémája. Azt is érzékelem, hogy a kormány nem mindig reagál bölcsen, például a tekintetben, hogy már évekkel ezelőtt föl kellett volna mérnie, hogy a Facebook és társai kiváló kapcsolatteremtő eszközei a zömmel fiatalokból álló ellenzéknek, és ezt az oldalt a kormányzat nem tudja jól használni. Ez is jelzi, hogy alapvetően nemzedéki ellentét van. Ahogy annak idején ők voltak a fiatal apostolok, fiatal próféták és hősök, és sokan, akiknek a kezdetekben semmi köze nem volt a Fideszhez, mert nem ahhoz a nemzedékhez tartozott, de nagyjából egy-másfél év után látván az Antall-kormány görcsölését, lélekben már átállt a Fidesz oldalára, azzal a gondolattal, hogy a fiatalok tiszták, és majd megoldják a gondokat. A mostani romkocsmás tüntetők is valami ilyen illúzióban élhetnek.

Ön egy interjúban pár éve ezt mondta: „amikor erős a hatalom, általában reprezentatív, mutatós eredményeket akar. A művészetbe nemigen van beleszólása a politikának, azt így is, úgy is a művészek alakítják olyanná, amilyen lesz”. Nos, most Feszl Frigyes eredeti, eleddig soha meg nem valósult skiccei, tervei alapján átadták a Liget-projekt első elemeit, a pavilonokat. Közben folyamatosak – néha teljesen megalapozatlannak tűnően – a Ligetvédő-akciók, mintha 2 fűszál egyenértékű lenne az elmúlt száz év legnagyobb kulturális beruházásával. Ha ezt is megfúrják, akkor lesz még valaha remény új, modern, a 21. század igényeinek megfelelő múzeumok, koncerttermek felépítésére?

A Városliget tipikus ellenzéki kapaszkodó a folyamatos, balhés és méltánytalan kampányoláshoz. Az a néhány halk szó, amelyik főleg Baán László részéről elhangzik arról, hogy a Ligetben mekkora egykor beépített romterület szűnik meg, az a kormányzati engedékenység, amelynek eredményeként lemondtak a ligeti múzeumok egy részéről – falrahányt borsó. Nem értek egyet minden, Budapesten folyó átalakítással, de a többsége imponáló, szívet, szemet gyönyörködtető. Ennek köszönhetően nemcsak a romkocsmákról vagyunk már Európa egyik legvonzóbb városa. Ami a fákat illeti: a II. kerületben, ahol lakom, hatalmas fás munkálatok folynak. Csak a mi rövidke utcánkban több mint egy tucat új fát ültettek. És ez a munka városszerte folyik.

Ez igaz, de ehhez hasonlatos az MMA, fogantatásától kezdve meglévő örök problémája – ami talán már eltűnőben van –, mégpedig az: rámondták, hogy ez a jobboldali, amúgy tehetségtelen, vagy legfeljebb közepes tehetségű művészeknek a…

Kikérem magamnak!

Jó, de az érvvel, a mondattal találkozott?

Hát hogyne! Sokszor, sőt!

Hogy aki nem a Széchenyi Akadémia tagja, az nem is igazi művész.

Igen, ez a tipikus lenéző hangnem. Igaz, személyemben engem még nem támadtak. Régen túl vagyok azon, hogy magamra, magunkra vegyem. Csortos Gyulának az Erzsébet sörözőben volt egy asztala. Új pincér állt munkába, Csortos leült az asztalához, amelyen ott volt egy cédula: „foglalt”. Odament az új pincér, és azt mondta: „elnézést művész úr, ez az asztal foglalt”. Csortos ránézett: „Vigyeeee”. Egyetértek Csortossal. Ha elviszi, lesz másik asztalom. A hangadó réteg jóvátehetetlenül kettészakadt, ez tükröződik a két akadémia szembenállásában, de ez a szembenállás a 10 milliós országra nézve nem igaz. A küzdelemnek – nemes eszközökkel! – a 10 millió megnyeréséért kellene folynia. Én például nemcsak ellenünk lázadó fiatalokkal találkozom, hanem sok olyannal, akik nem azt várják tőlem, hogy 76 évesen viselkedjek úgy, mint 26 éves koromban. Két hete meghívtak az ELTE Bolyai kollégiumába – nem voltak olyan rengetegen, hatvanan talán –, de a 2 órás együttlét végén azzal okoztak örömet, hogy a végén azt kérdezték: ugye jövök máskor is. Nagy dolog, ha a hozzájuk képest nagypapakorú embertől elfogadnak valamit.

Szintén egy interjúban mondta, hogy itt egy komoly generációs probléma van és az egyik fő feladatának az előadásain, a tanításai során azt tekinti, hogy megszólítsa a fiatalokat. Említi azt is, hogy a kormányzat is azt akarja, hogy az MMA-nak függetlennek kell lennie a mindenkori hatalomtól, maga oldja és szervezze meg a kulturális, vagy művészeti élet problémáit, dolgait. Az Akadémia megalakulása óta most már eltelt két elnöki ciklus. Megtörtént-e ez?

Nem. De 6 év semmi egy Akadémia életében. Az építkezés határozta meg és határozza meg még egy ideig szó szerint. Az Akadémia irányát két ciklus alatt két ember határozza, határozta meg –Fekete György és Kucsera Tamás Gergely. Nem látom tisztán, hogy mennyi lehet az Akadémia irányításában az önálló, belső kezdeményezés és van-e külső sugallat, javaslat, kérés, utasítás, egyebek. Szeretném, ha tudnám, mi volt eredetileg a terv. Sokat beszélünk az elnökségben magatartásról, célokról, tartalmi kérdésekről, de az utóbbiakra nem volt még elegendő időnk. Volt egy elképzelésem arról, hogy egy művészeti akadémiának mi a funkciója. Azt gondoltam, hogy valóban valamifajta irányvonalat kellene adnia. Most már nem gondolom ezt. Legalábbis nem a művészetekben, azt hagyjuk a művészekre. De kétségtelen, hogy pl. olyan tennivalók terén, amilyeneket az évfordulók kínálnak, idén főleg Arany, Kodály és a reformáció vonatkozásában, az MMA-nak kitüntetett szerepe van. Fantasztikus mennyiségű kitűnő program van, kiváló alkotók kiváló műveket hoznak létre, az akadémiai élet eleven. De azt, hogy az Akadémia átvegyen, mondjuk, művelődésügyi feladatokat a tárcától, vagy átvegyen épületeket - nemcsak hogy úgy mondjam szellemében, amilyen feladatot az építészeti múzeum jelent, amiből esetleg kinéz, hogy egy idő után mi vegyük át a többi múzeum irányítását is -, nos, az már nem életszerű számomra. Végül is itt öreg emberek vannak, akiknek legtöbbje semmilyen közigazgatási tapasztalattal, jogi, közgazdasági végzettséggel nem rendelkezik, tehát mint testület nem alkalmas ilyen feladatok ellátására. És az épülethalmozásokat is nehezen követem. A Hild-villát szépen hozatta rendbe az MMA, meglesz a szerepe, de most már megkaptuk a KOGART-féle Ybl-villát is. Fekete György mondta a kezdetekkor: arra kell ügyelnünk, hogy a tartalom és a forma együtt haladjon. Most az egyik túlcsúszik – ebben az esetben a forma azzal, hogy újabb épületet kapunk, amelyet meg kell töltenünk tartalommal. Addig tudjuk fönntartani, amíg kapjuk a pénzt. Ez nem egy vállalat, amelyik termeli a pénzt, ez kapja a pénzt. Na, most ez is problémás, hiszen hogyan lehet önálló egy olyan szervezet, amelyik kapja a pénzt - az nyilván melléje kapja azt is, hogy mire költse. Szóval ez egy bonyolult história, úgyhogy azt szoktam ilyenkor mondani magamban, hogy csak úgy tudok igazán értelmesen viselkedni, ha mindig azzal az adott, konkrét problémával próbálok szembesülni, ami jön.

Mindig jön szemben egy probléma. Októberben elnökválasztás. Úgy tudom, hogy Ön a jelölt.

Az egyik. A másik Marton Éva. Odajött hozzám, boldogan megpuszilt jobbról, balról, hogy „milyen jó, hogy mi ketten fogunk versenyezni egymással, és hogyha te nyered (mármint Jankovics – a szerk.), akkor szívesen leszek a te alelnököd”. Nem én jelöltem magam.

Szívesen lenne elnök?

Annak örülnék, ha egy tucatnyi akadémikus versengene a pozícióért, nálam fiatalabb, alkalmasabb. És akkor boldogan nem indulok. Mert én az alkotói életemet áldozom fel azért, hogy egy csomó olyan problémával birkózzam meg, amivel nem szívesen birkózom.

És ha szabad kezet kap?

Az más.

Ha már a művészetet említette. Az Ön korosztályának nem adatott meg az a fajta filmes mecenatúra, ami most a feltörekvő fiatal nemzedéknek olybá tűnik, hogy megadatik. Annak idején, Oscar-jelölt volt a Sisyphus című filmje, és a Küzdőkért kapott Arany Pálmát Cannes-ban. Azt akkor mennyire tudta a maga javára fordítani? És akik most egymás követő két évben is Oscar-t kaptak miben rendelkeznek más lehetőségekkel, hogy a maguk javára fordítsanak egy ilyen támogatást, elismerést? Összevethető-e egyáltalán?

Igen - nem. Kénytelen vagyok visszatérni egy pillanatra az első politikai témához, hogy én a saját harcomat vívom, engem nem azok érdekelnek, akik a másik oldalon állnak. Úgy értem, hogy zavaró tényezők az országban és rombolnak, de én nem velük küzdök, mert nem azt a feladatot kaptam. Ez Orbán Viktornak és kormányának a feladata, és én csak a magam eszközeivel tudok segíteni egy bizonyos szinten. Művész vagyok, nem politikus. Például azzal, hogy jó, amit csinálok, és talán vannak megfontolandó gondolataim. Egyáltalán nem irigylem ezeket az Oscar díjas fiatalokat. És most egy félmondattal gyorsan kerüljük el azt a látszatot, hogy az Oscar-díj hiánya engem boldogtalanná tett, vagy az, hogy nem lehettem ott anno a ceremónián. Úgy nézek ki? Attól kezdve, hogy bekerültem a rajzfilmstúdióba, csodálatos, szerencsés az életem. Belső elégtételben én nagyon gazdag vagyok. Voltak sérelmek, vannak ma is, de már csak, mint mesélhető anekdoták érdekelnek. Az egyébként jót tesz az embernek - alkotó embernek meg pláne -, ha kap időnként pofonokat, mert akkor át kell gondolnia a dolgokat. Annak is a jó oldalát kell nézni, hogy Az ember tragédiája 28 évig készült, és nem 6 év alatt. Úgy egyrészt a rendszerváltás előtt elkészülhetett volna, már ha adtak volna rá pénzt, de akkor bizonyára óvatosabb lett volna az üzenet, a film pedig hatástalanabb. Ha 6 év alatt kellett volna megcsinálnom, akkor nem lett volna elég időm úgy kitalálni, ahogy. Fontos volt ehhez megismerni belülről a szabad világot.

De miért nem irigyli Nemes Jeles Lászlót és Deák Kristófot?

Kezdjük az utóbbival. Először is a film – ez a Mindenki – nem igaz, nem hiteles. Nem láttam, de amit elolvastam, meg elmondtak róla dicsérőleg – hogy igen, mert mindenkinek ott a helye, annak is, aki nem tud énekelni – az kamu. Ez megint ugyanaz, amit ezek a CEU-tüntetők csinálnak. Hogy is van a filmben? Akkor is benne lehessen a kórusban, ha nem tud énekelni. Ne lehessen. Tátogjon némán, mintha tudna. És a gyerekek jobban tudják, mi a tendő, mint a felnőttek? Minden gyerek minden felnőttnél? Ez egy kamu dolog politikai alhanggal, és az Oscar-díjazásban ez is benne van. Az én Oscar-jelölésemet – amerikai részről! – óriási elismerésnek tartom ma is. De a Mindenkiéhez hasonló sikerre kellett volna vágyakoznom? Nehéz idők jönnek a rendezőjére, ez után kell igazán bizonyítania, hogy megérdemelte. Nemes-Jeles filmje megérdemelte. Azt, hogy Röhrig Géza eljött a Kossuth-díjas vacsorára, azt tiszteletreméltó dolognak tartom a részéről, míg azt, hogy a Nemes-Jeles nem jött el, ezzel szemben rögtön a Parlament előtt tüntetett, azt meg igen ciki dolognak. Egyszerűen az úriemberséget, a méltóságot hiányolom minden téren. Ez mindenkire vonatkozik. Arra is, aki lebuzizza ezt a szerencsétlent. De ez nem úriemberség. Tessék annak lenni!

Ha már szóba került a Tragédia-filmje – amelynek egyébként a New York Times egy kolumnát szentelt egykoron –, adódik a kérdés: 2017. Magyarországát Madách melyik színével lehetne jellemezni?

Ez szellemes, és kérdésnek is jó. De Madách nem írta meg. Azt a korszakot, amiben éltem, élünk, azt a Londoni szín szerencsekerék képsorában én rajzoltam meg. Ez az a szörnyű zűrzavar, ami van – immár bő 100 éve, amit világjelenségnek tekintek – s amit a kultúrán belül jelenleg különösen érzem. És miután a kultúrát még változatlanul meghatározó dolognak tartom, és úgy gondolom, hogy a baj oka pontosan az, hogy a (tágabban értelmezett) kultúra van válságban a (fehér) világban. Oka a nagy paradigmaváltás (=válság), amit a számítógépes forradalom generált: a húsvétvasárnapi családi ebédnél – nyolcan voltunk - rá kellett szólnom a két fiatalra, akik mihelyst asztalhoz ültek, elkezdtek okostelefonozni. Az egyik fiatalember több egyetemet végzett, 40 évet betöltött pszichológus. Ez a kép fejezi ki - nem Orbán Magyarországát, hanem - Európát, és talán immár az egész világot. Hiszen még a migránsok is egyfolytában a kisképernyőjükkel vannak elfoglalva. Azt a sziget-szemléletet, amit Orbán megpróbál megvalósítani, a magaménak vallom, és bár igaz, hogy a múltba kapaszkodik, de a megmaradásunkat jelenti.. Orbán Balázs írja azt az 1860-as években a homoródalmási viseletről: az a baj, hogy már bejött a városi, a gyári termék a népviseletbe. Na, most ott, abban az időben, a korabeli képeken látszik, hogy milyen fantasztikus világ volt ez a mondottak ellenére. És mi 150 évvel később még mindig azt reméljük, hogy van még megvédhető, valami megmenthető. Arany János nyelvét idejétmúltnak tartják egyesek, holott gazdagabbá tett engemet. Idejétmúlt lenne a „szík”, a „tikkadt” „ösztövér”, a „hórihorgas” szó? Várakat állítunk félig-meddig helyre abban a reményben, hogy a XXI. században is meg lehet csinálni azt, amit többek közt a franciák a XIX.-században csináltak, hogy befejezték, újjáépítették a félkész, romos, gótikus székesegyházaikat, hogy legyen mit megfestenie Monet-nak. Talán mindig indokolt lehet rekonstruálni a múltat. Ezért gondolom, hogy átmeneti állapotban, korszakban vagyunk.

Ha már itt az értelmiség szóba kerül, a 2002-es választási vereség után, létrejöttek a polgári körök, és Kemény Győző vezetésével az Értékmegőrző Civil - ami tényleg civil - Szervezete, ahol jobboldali értelmiségiek, művészek, újságírók, színészek és tudósok alkottak egy csapatot. Olybá tűnik számomra, hogy 2010, de kiemelten 2014 után ez az értelmiségi holdudvar, amelynek szerintem nagyon komoly szerepe kellene, hogy legyen bizonyos témakörök értelmezésében talán elfeledetté, lényegtelenné vált.

És ők ki is hátrálnak. Jó történeteim vannak. Tudniillik egyrészt azt tapasztalom, hogy akkor kellünk, amikor vereség van. Nem velem kell feltétlenül leülni, meg nem is biztos, hogy Meloccoval. De a konzervatív értelmiség, a Professzorok Batthyány köre a maga óvatos kritikáival például meghallgatásra érdemes. Sok, okos embert kár volt megsérteni.

Mindezek fényében is indul az MMA elnöki posztjáért?

Épp ezért indulok.

Csúri Ákos

Forrás:

aktualis.blogstar.hu