Miklós Péter történésszel beszélgettünk a 70 éve aláírt párizsi békeszerződésről, arról, hogy a második világégést követő rendezés miként érintette Szegedet és környékét.
1947. február 10-én írták alá a párizsi békeszerződést, az előzményekről, a tárgyalások folyamatáról tegnap
Romsics Ignác
akadémikus tartott előadást,
beszámolónkat elérhetik. Így
Miklós Pétert
, az Emlékpont igazgatóját, történészét elsősorban a II. világháború utáni határrendezés és népességkitelepítés helyi aspektusairól kérdeztük. „Szeged sajátos módon az 1920-as trianoni békeszerződés után nyerte el azt a gazdasági, igazgatási, közlekedési centrum jellegét, ami miatt ma fontos, mert korábban ezt a szerepet Temesvár, valamint Újvidék töltötte be” – mondta a történész. A szerbek követelték is Szegedet, illetve környékét. Deszken, Szőregen, Újszentivánon partizánegységek szerveződtek 1944-ben, a szovjetek pedig a helyi szerbségre támaszkodtak, ők voltak a „muszkavezetők”. Az itt élő délszlávok azt hirdették, hogy Jugoszláviához fognak csatlakozni. Ebben a térségben azonban nem változtak a határok, 1944 őszén pedig szinte az ország fővárosaként működött Szeged, itt alakul meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a politikai élet meghatározó szereplőjévé vált hamarosan. A Magyar Kommunista Párt központi vezetőségi üléseit a városban tartotta, rengeteg itt keltezett dokumentumot talált Miklós Péter a Politikatörténeti Intézet levéltárában
Vas Zoltántól, Gerő Ernőtől, Révai Józseftől,
később
Rákosi Mátyástól
, akik Szeged parlamenti képviselőiként kerülnek be a törvényhozásba.
Szeged határközelisége azonban hátránnyá vált a sztálinizmus éveiben, ugyanis az 1947-ben még jó magyar-jugoszláv viszony a következő évre megromlott, mert a Szovjetunió érdekei ezt kívánták.
Tito
nagyobb önállóságot akart, válaszul a Kominformból kizárták a jugoszlávokat, a szovjet szakértők távoztak az országból, megszálló csapatok pedig nem is voltak a délszláv állam területén. Az ausztriai határnál található, nyugati irányú vasfüggöny mellé került egy déli is, amelyet szintén szigorú biztonsági intézkedések mellett őriztek. Mórahalom, Újszentiván, Kübekháza beleestek a határsávos be- és kilépéses területbe. A régió lezáró szerepet kapott. A II. világháború utáni határrendezésekben már nem azzal számoltak, hogy a kisebbségek jogait garantálják a békeszerződések, mint az I. világháború után, hanem
Sztálin
szavaival élve, inkább „vagonkérdésnek” tekintették az etnikumokat. Csehszlovákiából, Lengyelország kitelepítették a németség millióit. Magyarországon 1945. december 30-án született döntés a németek kitelepítéséről. 1946 májusában meg is indult a szegedi, a kübekházi és az újszentiváni németek deportálása. „Azt írta a korabeli kommunista lap, a Délmagyarország, hogy a legszívósabb ellenségeitől szabadult meg a magyar demokrácia” – idézte a korszak sajtóját Miklós Péter. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag a kollektív bűnösség elvét alkalmazták. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én kötötték meg. A történész szerint nem volt más megoldás a magyar kormány előtt, mert így ellenőrizhető keretek között történhetett meg a folyamat. A párizsi békét megelőző egyeztetéseken még 200 ezer magyart akart kitelepíteni a csehszlovák fél, de ez sikerül megakadályozni. Elvileg annyi ember jött, ahány ment, de ez nem valósult meg. 70 ezer szlovák települt át, helyükre 90 ezer magyar jött, s még 30-40 ezer fő elmenekült spontán módon, vagy erőszak hatására. Békés megyéből Békéscsabát, Tótkomlóst, Szarvast, a mai Csongrád megyéből pedig Ambrózfalvát, Pitvarost és Csanádalbertit érintette a lakosságcsere. Az utóbbi három településre elsősorban Gútáról és Vágfarkasdról telepítettek ide magyarokat. A szlovákok inkább baloldali szavazók voltak, a helyükre került magyarok viszont a jobboldalra, a kisgazdákra voksoltak.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.