Romsics az Emlékpontban: A szovjetek ragaszkodtak a trianoni határokhoz a II. világháború után
Az Emlékpontban az 1947-es párizsi békeszerződésről szóló konferencián jártunk. Romsics Ignác nemcsak az újabb békediktátumról, hanem a világháború alatti angol és amerikai tervekről is beszélt.
„Második Trianon” címmel rendezett konferenciát az Emlékpont, egy nappal a párizsi békeszerződés aláírásának 70. évfordulója előtt. A hódmezővásárhelyi rendezvényen szlovákiai és magyarországi kutatók adtak elő, köztük
Romsics Ignác
akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem professzora, a Szegedi Tudományegyetem volt oktatója.
Miklós Péter
, az intézmény igazgatója rámutatott, nem véletlenül nevezik második Trianonnak az 1947-es békeszerződést, mert ekkor kellett végleg lemondani arról, hogy visszaállítható a revízió útján a történelmi Magyarország. Megjelent a Kárpát-medencében a Szovjetunió, s ha csak jelképesen, de három faluval tovább csökkent az ország területe. Nyitóelőadásában
Romsics Ignác
az előzményeket egészen 1920-ig vezette vissza, amikor Nagy-Magyarország területi és népességi egysége megbomlott. „Nyugodtan lehet ezt feldarabolásnak hívni” – jegyezte meg. Súlyosbította a helyzetet, s esélytelenné tette a beletörődést, hogy a nemzetiségi területek mellett magyarlakta vidékeket is elcsatoltak. Ezek többsége közvetlenül a határ mellett volt, Székelyföldet kivéve.
1938 és 1941 között visszakerült az országhoz az elvesztett területek egy része, így a politika célja ezek megtartása lett. „Magyarország sanszai nem voltak rosszak” – vélekedett az akadémikus. Az angolok, az amerikaiak, s végül a franciák már a ’30-as évek elején rájöttek a határok tarthatatlanságára. A háború alatt az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is foglalkoztak a határok rendezésével. Amerikában az 1930-as csehszlovák (a magyarnál kevesebb kisebbséget kimutató) népszámlálás alapján javasolták északon, a Felvidéken határkorrekciót, ami kisebb területet adott volna vissza hazánknak, mint az első bécsi döntés. Kelet felé a Partiumból juttattak volna – olyan részeket is, ami nem került vissza a második bécsi döntés eredményeképpen. A cél az lett volna, hogy mindkét oldalon azonos számú kisebbség legyen, ami garantálta volna a a magyarországi románok és a romániai magyarok jogainak tiszteletben tartását, vagy egy lakosságcsere lehetőségét. Bácskánál a Ferenc-csatorna lett volna a határ, itt is az etnikumok részleges átköltöztetésével. Az angolok hasonló tervekkel készültek, de a Partiumból többet juttattak volna, illetve Délvidék irányába szintén az amerikaiakkal megegyező elképzelésük volt, de nem tudták, hogy erről
Tito
marsallt hogyan győzzék meg. A britek – tanulva az I. világháború utáni rendezés hibáiból – föderációkat hoztak volna létre Európában. A keleti, Lengyelországtól Görögországig terjedő, ellensúlyozta volna Németországot és a Szovjetuniót. Később rájöttek, hogy így túl nagyok a vallási és a kulturális különbségek, s kettő, majd három kisebb föderációt terveztek helyette. Azonban ezek sem oldották meg azt a nehézséget, mert nem adtak arra választ, hogy Jugoszlávián és Románián keresztül húzódó, kulturális, vallási eltérések mentén kialakult vonallal mi történjen.
Míg az amerikaiak és az angolok érdek nélkül segítettek volna, a szovjetek csak saját stratégiai elképzeléseiket nézték. Az oroszok
Nagy Katalin
óta minél nagyobb pufferzónát próbáltak kialakítani Európa felé – így tett
Sztálin
is. Ő hamar leszögezte, nem érdeke a föderációk kialakítása. Visszavette a szövetségesekhez átállt Romániától Besszarábiát, de cserébe Erdélyt akarta adni. Csak az angolszászok rengeteg táviratán múlt, hogy a fegyverszüneti szerződésbe nem Erdély egészének, hanem csak nagyobb részének visszaadását ígéreték meg. Mivel Jugoszlávia és a háború előtt megszűnt, majd újjáalakult Csehszlovákia a győztesek oldalára került, így csak Románia felé lehetett volna változtatni a határon. Ezt az angolok és az amerikaiak mellett még a franciák is akarták, de a szovjetek nem. A Külügyminiszterek Tanácsa először 1945 szeptemberében tárgyalt a kérdésről, ahol csak a franciák hátráltak meg, de az angolok, amerikaiak nem. Végül 1946 májusában győzött a szovjet álláspont, pedig egy hónappal korábban még Sztálin azzal hitegette a magyarokat, hogy támogatja őket. A magyar közvélemény illúziókban élt, 70 százalékuk bízott Csallóköz, 56 százalékuk Partium és Kolozsvár megmaradásában. A magyarok maximálisan 22 ezer négyzetkilométert, minimálisan 11 ezret kértek Romániától, de a románokkal hiába próbáltak erről tárgyalni. 1946 júniusában fogadta
Truman
amerikai elnök a magyar delegációt, de a szovjetek beleegyezésétől tette függővé a támogatását, amit lehetetlen volt elérni. Az angolok szintén nem segítettek. Ezután már csak ötezer, majd négyezer négyzetkilométert kértek, de ezt sem adták meg. Végül a békekonferenciát követően a francia külügyminisztérium palotájában írták alá a békeszerződést. Visszaálltak a trianoni határok, s még át kellett adni három falut Csehszlovákiának Pozsony mellett. 1920 után a politikát a „Nem, nem, soha” jellemezte, most viszont a beletörődés. Két célt fogalmaztak a kor gondolkodói – köztük
Bibó István
is –: példát kell mutatni a kisebbségekkel való bánásmódban, s mindent szükséges megtenni a kisebbségben élő magyarságért. Ezekkel a célokkal azonban az új államszocialista rendszer szinte egyáltalán nem törődött.
