Vitéz Pálházi Ernő: Mi ’56-ban elfelejtettünk félni, csak tettük, amit helyesnek tartottunk!

A hatvan évvel ezelőtt történtekre kristálytisztán emlékszik a mai napig vitéz Pálházi Ernő, a Széchenyi Rádió Szeged egyik alapítója, aki a SZEGEDma.hu-nak elmondta, tudták mi várhat rájuk a forradalomi rádió elindításáért, de nem gondolkodtak, csak tették, amit a szívük diktált. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után harminc évig senkinek sem beszélt rádiós múltjáról, akkori tevékenységüket azonban immár emléktábla őrzi a MÁV-igazgatóság falán, ahonnan megszólalt Szeged első szabad rádiója.

A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adta át

Pálházi Ernőnek

, az 1956. október 26. és november 6. között működő Széchenyi Rádió Szeged egyik alapítójának

Rétvári Bence

, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára tavaly októberben a

előtt. A KDNP országos alelnöke hangsúlyozta, Szegeden is voltak olyan emberek, akik a történelem sorsfordító pillanataiban a maguk tudása és készségeik szerint mertek bátrak lenni. „Az igazság szeretete benne van mélyen az ember lelkében, és volt 1956-ban 11 olyan nap, amikor itt Szegeden is lehetett hallani az éterben az igazságot” – méltatta Rétvári a Széchenyi Rádiót, amely 1956 október 26-a és november 6-a között működött a MÁV-igazgatóság épületében. Vitéz Pálházi Ernővel, aki 1956-ban vasutas tisztként dolgozott a MÁV Igazgatóságon rádiósként az akkori szegedi közhangulatról és a Széchenyi Rádió 11 napjáról beszélgettük. -

Milyen volt a hangulat Szegeden 1956-ban, és miként is kezdődött a forradalmi rádiózás?

- A családom és ismeretségi köröm minden fontos történésről tudunk, egy barátom a MEFESZ-ben is benne volt, de az utcán mérhetetlen csönd volt. Hihetetlen volt, bármerre néztem, mindenütt becsukott ablakok és ajtók, mert az emberek féltek. Amikor egy reggel

Molnár Tibor

barátommal mentünk a rádióba, egy-egy lakó kidugta a fejét, nézték, hogy kik is mennek az utcán, de egyből vissza is húzódtak, az egész városban érezhető volt a félelem. Ezért is volt döbbenetes, amikor október 25-én éjszaka megkocogtatták Hajnal utcai lakásunk ablakát. A feleségem mondta, hogy jött egy autó is, ami pont a ház előtt állt meg, s ez nem jó jel, mert ha egy autó jött akkoriban, akkor valakit elvittek. Betegen feküdtem, ezért a feleségem nézett ki az ablakon, s jött is a kérdés lentről:

Pepe

itthon van? Ez volt a rádiós becenevem, a monogramom megduplázva. A hang lentről azt mondta ezután, hogy átvesszük a hatalmat, rádiózni kell, így egyből indultam is, hiszen ha rádiózásról volt szó, mindig kész voltam dolgozni. A rendőr-főkapitányságra mentünk, ahol nemzetőrök fogadtak minket és az első emeleten meg is találtuk a rádiónak nevezett dobozt, ami gyakorlatilag arra volt jó, hogy a járőrrel tudtak egy-két utcányi távolságról beszélni, műsorszolgáltatásra alkalmatlan volt a berendezés, nem lehetett átalakítani.

- Hogyan szereztek tudomást a MÁV-székházban lévő adóról, ahonnan végül szólt a Széchenyi Rádió?

- Molnár Tibor barátomnak jutott eszébe a MÁV-nál lévő 1 kilowattos rádió. Meg is beszéltük, hogy másnap elmegyünk oda, de előtte a Honvéd térre mentünk még éjjel, ahol a nemzetőröket toborozták, ahol feljegyezték a nevünket, kézifegyvert kaptunk, aminek bediktáltuk a számát, és hogy póttárral is elláttak bennünket. Amint bementünk a laktanyába, meglepetésünkre azt láttuk, hogy

Palotás József

vasutas kollégánk a nemzetőr parancsnok, és meg is beszéltük vele, hogy mi a rádióba fogunk menni másnap, nem járőrözünk. Éjfél körül járt már akkor, és ahogy mentünk haza, végig azon gondolkoztunk, hogy ezennel beléptünk a forradalomba, méghozzá fegyveresen.

- Akkor huszonhat éves volt, fiatalemberként ennyire komolyan tudta venni a történéseket?

- Persze, katonaviseltek voltunk, tudtuk, hogy mi minden történhet velünk, vagyis pontosan értettük, hogy milyen úton is indultunk el.

- A MÁV rádióadóját át kellett alakítaniuk, hiszen a vasúttársaság nem arra használta, mint önök?

- Nem volt szükség szerelésre, volt rajta egy kapcsoló, csak át kellett hangolni másik hullámhosszra, 490-ről 540 kilohertzre, a Kossuth közelébe. A középhullámon tovább nem is lehetett állítani, hiszen ez egy katonai rádió volt, amivel egyébként a gyors hadtesttel Kijev alatt forgalmaztak vele, vagyis nagyon nagy távolságot befogott. Később Kassáról is jelezték nekünk, hogy hallották a szegedi adást, vagyis tényleg nagy teljesítményű adónk volt. Mielőtt áthangoltuk, természetesen előzőleg lementünk a főnökhöz,

Bálint Dezsőhöz

, és elmondtuk neki, hogy mi történt az éjjel. Ő még nem is tudta, hogy megbukott a hatalom és felszabadult Szeged. Kaptunk tőle egy jó műszerészt is az áthangoláshoz, és azt is javasolta, hogy a rádiót vigyük le a légópincébe, hiszen tudta jól, hogy az oroszok be fogják mérni első megszólalása után. Így indult el a Széchenyi Rádió Szegeden.

- Miért Széchenyi István nevét vették fel?

- Az indulásnál már az első órában megjelent

Marosi Károly

és

Katona András

színművész, hogy hallottak a rádióról, pedig még be sem volt kapcsolva, és jelentkeztek bemondónak. Közben a másik két rádiós,

Brandenburg Beatrix

és

Oláh József

is megérkezett, s közösen próbáltunk nevet adni. Ekkor vetette fel Molnár Tibor, hogy vajon ki volt a legnagyobb magyar, természetesen

Széchenyi István

Kossuth mellett, így vette fel a rádió is a nevét.

Albert Feri

bácsi rádió- és telefonszerelő mester vitte le a kábelt a légópincébe, és október 26-án délelőtt tíz órakor szólt, hogy indulhatunk. Hívtam egyik MÁV-os állomásunkat, Záhonyt is, hogy figyeljék, mit hallanak az 540 kilohertzen, és kaptuk is a visszajelzést, hogy jobban hallatszik a szegedi rádiónk, mint a Kossuth. Záhonyból egyébként folyamatosan tájékoztattak bennünket, hogy milyen mozgást látnak a határon, és bár eleinte még arról számolhattunk be, hogy mennek kifelé a tankok, ám később ha kiment öt tank, jött helyette húsz, vagyis egyre súlyosabbá vált a helyzet.

-Mi minden hangzott el a Széchenyi Rádió Szegedben?

- Rengeteg levelet hoztak be és telefonon is jöttek az üzenetek, szülők keresték például katona fiaikat, családok adtak életjelet magukról, és jó érzés volt, ha tudtunk segíteni. November 3-án

Perbíró József

professzor, az Ideiglenes Városi Munkástanács elnöke is eljött a stúdióba, és kiáltványt intézett Szeged lakosaihoz. Reggel héttől éjfélig szólt a rádió, de minden óra előtt volt egy tízperces leállás, akkor mindig tájékozódtunk elsősorban Záhonytól. Szentesről, Békéscsabáról is voltak hívások, de nekik nem voltak olyan információik, amelyek minket érdekeltek volna, a legfontosabbakat Záhony adta. Ez így ment mindaddig, amíg be nem kopogtak a rádió ajtaján, és bejött két magyar honvéd hadnagy a műszaki laktanyából, mondván azt a parancsot kapták, jöjjenek ide, nekik a fővárosi vezérkarral volt kapcsolatuk, nekünk pedig Záhonnyal, így onnan is érkeztek információk, illetve tőlünk Budapestre. A reptérrel is napi kapcsolatban álltunk, mert annyira zavartuk a légi forgalmazást, hogy amikor le akart szállni egy repülő, megkértek minket, hogy kapcsoljunk le.

- Honnan tudták meg az emberek, hogy egyáltalán megkezdte a működését a rádió?

- A Kossuth akkoriban leállt, a Parlamentből sugárzott egy szükségadó, amit rendkívül rosszul lehetett hallani. Mivel mindenki ki volt éhezve a friss hírekre, az emberek csavargatták a rádiót, hogy hol lesz jobb a hang, és ha egy kicsit mellétekertek, akkor egyből a Széchenyi Rádió jött be.

- A rádiót november 6-án állították le, akkor mindannyian bent voltak a stúdióban?

- Oláh József november 4-én elment, amikor az oroszok megtámadták Budapestet, azt mondta, nem várja meg, míg Szegedre is elérnek a csapatok. Azt mondta, hogy külföldre megy, s azóta sem tudunk róla semmit. Brandenburg Beatrixot mindig korán hazaküldtük a rádióból, hogy ne a sötétben kelljen hazamennie, és november 6-án, amikor már tudtuk, hogy eljött az utolsó nap, akkor reggel egyből haza is küldtem Molnár Tiborral együtt. Ő egyébként Pécsre került, vele rendszeresen tartottam a kapcsolatot, igaz barátom volt, akire mindig és mindenben számíthattam. Én viszont úgy éreztem, nekem a rádióban a helyem, s nekem ott kell lennem, amikor ideérnek a szovjet katonák. Akkor kétéves házas voltam, és a feleségem bejött a rádióba, azt mondta, nem fog otthon izgulni, hogy mi lesz velem, így amikor megérkeztek a katonák, azt hitték, hogy ő is rádiós. A szovjetek először a falhoz tuszkoltak bennünket, majd közölték, hogy a munkás-paraszt kormány felhívását be kell olvasnunk, de ezt nem vállaltam. Végül, ha jól tudom, akkor a Széchenyi téren hangszórókból hangzott el a felhívás. Majd a rádiót üzemképtelenné tették, és páncélszekrénybe zárták a darabjait, nehogy valakinek eszébe jusson újból szabad rádiót csinálnia Szegeden. Mindössze két rádiócső maradt meg az akkori berendezésből, amit a sógorom évekkel később mentett ki, és adott oda nekem. Az egyiket a Móra Ferenc Múzeumnak ajándékoztam, a másikat pedig a Rádió 88-nak.

- A Széchenyi Rádió november 6-ai elhallgattatása után mi lett önnel, letartóztatták?

- Természetesen vizsgálat indult később ellenem, négy napig tartott a kihallgatásom, újra és újra leíratták velem, hogy mi történt. Arra volt a kihallható leginkább kíváncsi, hogy az öthalmi szovjet laktanyára én irányítottam-e rá a páncéltörőt. Én próbáltam magyarázni, hogy a katonaság idején is rádiós voltam, fogalmam sincs, miként működik egy ágyú, de azt mondta, van időnk bőven, írjam le mi minden történt, és ahogy most elmeséltem önnek, úgy részletesen leírtam többször is. Úgy éreztem, nem tehetek mást, minthogy az igazságot írom le, nem akartam senkit bajba keverni. Négy nap után végül azt mondták, megtalálták azt, aki a szovjet laktanyára lőtt, engem pedig hazaengedtek.

- A rádiózás akkor ezek szerint nem volt annyira fontos, nem számított akkora bűnnek?

- Így van, valamiért nem volt fontos, csak a szovjeteknek. Amikor november 6-án elfoglalták a rádiót, elmondták, hogy már Kijevben lehallgattak bennünket, s tudták, hogy mit csinálunk Szegeden. Persze, ebben nincs semmi meglepő, hiszen a katonáknak az is a dolguk, hogy lehallgassák az ellenséget, mi pedig itt Szegeden pontosan tudtuk, hogy már az indulástól hallják az adást, tudnak a létezésünkről.

- Volt később alkalma arra, hogy újból rádiózzon?

- Úgy, ahogy a Széchenyi Rádióban, sohasem. Először a szegedi repülőtérre kerültem, ott tudták a rádiós múltamat, de nem foglalkoztak vele. Nagyon szerettem ott dolgozni, a hatvanas években azonban megszűnt itt a repülés, így váltanom kellett. Később a Malévhez kerültem, a repülésmeteorológiát nagyon megszerettem, vagyis a rádiózás után is sokat tanultam, változatos volt a munkám, igaz akkoriban nem is lehetett válogatni. Az 1956-os rádiózásról harminc évig nem beszéltem senkinek, de a rádiózás beleivódik az ember génjeibe, nem felejti el sohasem, kiváltképp az akkori történéseket.