Tisza Lajos Közéleti Egyesület: Nem csak az áldozatok, hanem a bűnösök is köztünk élnek

Meddig tűrjük még, hogy az egykori hóhérok és leszármazottaik nyilvánosan megkérdőjelezzék 1956 dicsőségét? - teszi fel a kérdést a november 4-ére emlékező közleményében a Tisza Lajos Közéleti Egyesület.

„Itt

Nagy Imre

beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Így hangzott a forradalom miniszterelnökének utolsó rádióbeszéde, amit 1956. november 4-én reggel, öt óra húsz perckor sugárzott először a Szabad Kossuth Rádió, s amelyet a nap folyamán még többször megismételtek. Hazánk lakossága rettegéssel vette tudomásul, hogy az október 23-án kitört szabadságharc végórája elérkezett, s azt is, hogy a világhoz intézett, kétségbeesett segélykiáltás süket fülekre talált. Pedig a korábbi napokban a nyugati hatalmak szolidaritásukról biztosították az 56-os hősöket, és nyíltan vagy burkoltan politikai, humanitárius, sőt katonai támogatással is kecsegtettek bennünket. Hittünk nekik, nem először történelmünk folyamán, de megint cserbenhagytak minket, akárcsak annak idején Rákóczit vagy Kossuthékat. A szovjet Vörös Hadsereg félelmetes túlereje néhány nap alatt felmorzsolta nemzetünk fegyveres ellenállását, majd a hazaáruló Kádár János és társai hatalomra juttatásával következett az iszonyatos megtorlás. Ezreket vetettek börtönbe, és százakat ítéltek halálra, a sokszor jogi végzettséggel sem rendelkező vérbíráknak pedig sem isten, sem ember nem számított: nem egyszer előfordult, hogy fiatalkorúakra, ártatlan gyermekekre mondták ki a legsúlyosabb büntetést, akik aztán éveket ültek a siralomházban, és a hóhér a tizennyolcadik születésnapjukon tette a nyakukba a kötelet. A kivégzettek és a súlyos börtönbüntetésre ítéltek mellett hatalmas veszteséget jelentett a magyarságnak az a több százezer honfitársunk, aki külföldre menekült, és hátralévő éveit idegen országban élte, éli le. Hiányukat a mai napig érezzük. A terror azonban nem ért véget a hatvanas évek elején. Sok ezer családnak a rendszerváltozásig, sőt esetenként azt követően is viselnie kellett a bélyeget, tűrnie a folyamatos megaláztatást, amiért valamelyik tagja részt vett az 1956-os „ellenforradalomban”, nem beszélve azokról a soha be nem hegedő sebekről, amelyeket egy halálra ítélt édesapa, édesanya, gyermek vagy testvér elvesztése okozott. Az események résztvevőinek egy része a mai napig közöttünk él, nem csak az áldozatok, hanem a bűnösök is: a vérbírák, a hóhérok, a nemzetáruló pártfunkcionáriusok. Ők azok, akik jogosnak tartják a véres megtorlást, és sok esetben vígan, kiemelt nyugdíjjal élvezik hátralévő éveiket egy rózsadombi villában vagy egy nagyvárosi luxuslakásban – miközben egykori áldozataik jelentős hányada nyomorogva tengeti életét, és az évtizedes beidegződésnek köszönhetően még most is szemlesütve jár az utcán. Mikor szolgáltatunk végre legalább erkölcsi igazságot, ha a jogi felelősségre vonás már örökre elmarad? Meddig tűrjük még, hogy az egykori hóhérok és leszármazottaik nyilvánosan megkérdőjelezzék 1956 dicsőségét? A fentiek fényében különösen felháborító, hogy a megtorlásokat irányító, majd hazánkat évtizedekig elnyomásban tartó, kommunista MSZMP hivatalos jogutódjának egyik közismert politikusa néhány napja fasisztának, nácinak nevezte az 56-os forradalmárokat. Mindezt tette az esemény hatvanadik évfordulóján, több mint negyed századdal a rendszerváltozás után. Pártja persze nem zárta ki azonnal az illetőt sorai közül, és személyes elfogultsággal, családi traumával magyarázta az esetet. Ennek a morálisan vállalhatatlan politikai közösségnek a mai napig számos tagja van városunkban is, akik közül többen is vezető tisztséget töltenek be. Ezt a sajnálatos tényt se felejtsük el, mikor a mártírok emléke előtt tisztelgünk.