Eszünkbe se jutott, hogy forradalmárok vagyunk - szegedi interjú Wittner Máriával

Wittner Mária emlékezik és emlékeztet. Ezt fogadta meg magának az egykori 56-os forradalmár még a siralomházban. Akit előbb halálra, majd életre ítéltek. Tizenhárom évig ült börtönben, amnesztiával szabadulhatott egy kemény, megaláztatásokkal teli életbe. Az előző ciklusban a Fidesz színeiben jutott be a parlamentbe, az egyetlen vagyontalan képviselőként. Ő volt a vendége a tarjáni Csongor téri Kulturális és Közösségi Központ első, 1956-os ünnepi megemlékezésének.

- Valóban ismerjük ma már 1956 igaz történetét?

- Még teljes egészében nem, vannak még titkok, de hogy mikor fogják igazán feltárni, azt nem lehet tudni. Nem törvényszerű, hogy csak a történészek találhatják meg a bölcsességet, jogászoknak is lehet múltfeltáró feladata, különösen, ha a perekre, az ítéletekre gondolok. De az emlékezés, az emlékeztetés mindennél fontosabb.

- Ön miért lett forradalmár?

- Nem forradalmárnak mentem a barikádra. Eszünkbe se jutott, hogy forradalmárok vagyunk. Sok összetevője volt annak, miért álltunk ki a szabadságért. Meghatározó volt, hogy akkoriban a rettegő félelem ülte meg az országot, de szerepe volt a neveltetésünknek is, mi ugyanis nem voltunk átitatva a vörös vírussal.

- Mi volt a legfelemelőbb 1956-ban?

- A sok boldog arc. Soha annyi boldog arcot, mint akkor, nem láttam. Ez egy nagyon nagy összefogás volt. Hasonlót most nyáron érzékeltem, amikor a labdarúgó Európa-bajnokságon játszott a magyar csapat, és amikor a szurkolók közt felszabadultan együtt tudott örülni gyermek, felnőtt és öreg. A fiatalabbak talán így tudják elképzelni, mi is volt akkor igazán felemelő.

- A megtorlás áldozatainak börtön utáni éveiről kevés szó esik, pedig évtizedeket kellett végigélniük egy olyan rendszerben, amely ellenségként tekintett rájuk.

- Én 13 évet ültem börtönben és 19 évet éltem a szocializmusban. Ezek az évek kemény nyomot hagytak az emberben, főleg azért, mert nemcsak engem aláztak meg, hanem a gyermekeimet is. Azt a megaláztatást, amit én tudtam kezelni, a gyerekek nem. Csak egy példa, a gyermekem egyszer fölállították egy órán az iskolában, és megszégyenítették miattam az osztály előtt. Szabadságot vettem ki, hogy bemehessek, és lerendezzem az ügyet. De ott van az is, hogy évekig megfigyeltek.

- Mi volt a Kádár-korszak legnagyobb bűne 1956-tal kapcsolatban?

- Az, hogy tele volt hazugsággal. Az igazságot nem lehetett kimondani, nem beszéltek róla. A forradalom után minden visszarendeződött, és még rohadtabb lett a rendszer.

- Hogyan ünnepelhetjük ma jól ’56 hőseit?

- Ma legalább ünnepeljük, és nem lövöldözik ki az emberek szemét. 2006-ban, az 50 éves évforduló számomra azt bizonyította, hogy akik a békés megemlékezőkre támadtak, ugyanazok maradtak, akik voltak. Egy ilyen megemlékezést vérbe fojtani akkora kegyetlenség és gyűlölet kell, hogy fel se lehet fogni. És akkor, amikor az ember kimondja az igazat, arra meg azt mondják, hogy gyűlölködik. Dehogy gyűlölködöm, csak amit ti elhazudtok, azt én kimondom. Kimondani az igazat, talán így ünnepelhetjük jól a régi hősöket.

- Jót tesz-e 56-nak, ha úgy ünnepeljük egyszer, mint március 15-ét?

- Persze, fogják is úgy ünnepelni. Egy bizonyos: én esküt tettem, amikor egyedül maradtam a siralomházban. Hogy én nem fogok hallgatni, mindent megteszek, ami tőlem telik azért, hogy 1956 igazságát hirdessem. Az áldozatok már nem tudják az igazságot megvédeni, a becsületüket tisztára mosni - ez az élők feladata.

Kiss Máté