Trócsányi László Szegeden: A szabad Európához való tartozás vágyát mutatta meg 1956

A lengyel és a magyar történelem közös tanulsága a kiirthatatlan szabadságvágy Trócsányi László szerint. Az igazságügyi miniszter a Rerrich Béla téren a lengyel-magyar szolidaritás jegyében rendezett ünnepségen kijelentette, forradalmakat le lehet verni, de még a totalitárius rezsimeknek sincs totális hatalma az emberi szívek és elmék, a lelkiismeret felett.

„1956 októbere óta belföld és külföld számára egyaránt világos volt, hogy a kommunista rendszer nem élvezi a nemzet támogatását. Diktatúrában ugyan átmenetileg el lehet ugyan hallgattatni az emberek hangját, de hosszabb távon minden diktatúra bukásra van ítélve” – ezzel magyarázta

Trócsányi László

igazságügyi miniszter, hogy miért nem lehetett az 1956-os eseményekből még a nyolcvanas években sem beszélni, amikorra is felpuhult a Kádár-rendszer. A lengyel-magyar szolidaritás jegyében rendezett ünnepségen a tárcavezető azt mondta, bár a világ az 1956-os forradalmat és szabadságharcot elsősorban Budapesttel azonosítja, így a „pesti srácokról” szól a legtöbb hír, nem szabad elfeledkezni a „szegedi srácokról”, hiszen bizonyos értelemben innen indultak ki a hatvan évvel ezelőtti események. A lengyel népnek a magyar forradalom és az azt követő megtorlás idején nyújtott segítségét is fontosnak nevezte Trócsányi emlékeztetve, hogy az a küzdelem, mely 1956 júniusában a Ciegelski gyár munkásainak tüntetésekor kezdődött, Magyarországon folytatódott októberben. „A szabadság ösztönösen érzi, hogy nem valósulhat meg elszigeteltségben. A szabadságharcos a másik ember, a másik nép szabadságáért is harcol. Így a lengyel nép is azt kereste, hogyan segíthetnek mindazoknak, akik egy igazságosabb világ megteremtéséért harcolnak Magyarországon” – fogalmazott. Hozzátette, 1957 tavaszáig Lengyelországból több adomány és segítség érkezett, mint a világ bármely más pontjáról. „A júniusi lengyel tűz szikráját messzire vetette. Magyarországon először éppen a Szegedi Tudományegyetem Auditorium Maximumban kapott bele a láng a szívekbe. Október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége, a MEFESZ. Felröppent a szabadság pillangója, melynek emlékét a Rerrich Béla téri emlékhely őrzi. A MEFESZ ebben a városban nyilvánította ki függetlenségét a kommunista párt ifjúsági szervezetétől” – közölte a politikus. Trócsányi László ünnepi szónoklatában úgy értékelte, hogy az 1948-as márciusi ifjak példája lebeghetett a MEFESZ alapítóinak szeme előtt, amikor 1956. október 20-án megfogalmazták követeléseiket, amelyek később a forradalom követeléseinek a magját jelentették. A miniszter felelevenítette a forradalom és a megtorlás időszakának eseményeit, külön szólva azokról a szegediekről, akik aktív résztvevői, alakítói voltak a történéseknek, és ezért súlyos árat fizettek.

A 1956-os forradalom és szabadságharc nem a múlté, hanem a jövőé – tudatta a tárcavezető, aki szerint azért fontos az emlékezés, mert csak annak révén lehet továbbadni az örökséget. „Az 1956-os forradalom megmutatta egész Európának, hogy a magyar nemzet a szabad Európához, nem pedig egy vasfüggöny mögé zárt, erőszakkal és félelemmel összetartott szövetséghez akar tartozni. A szegedi MEFESZ pontjai egyszerre fejezték ki az ifjúság lázadását a totalitárius elnyomás ellen, és Európa értékei, szabadság és a demokrácia mellett. 1956 annak a bizonyítéka, hogy mi Európához tartozó nemzet vagyunk. 1956 kísérlet volt arra, hogy visszatérjünk Európába, abba az Európába, ahová maga az államalapítónk,

Szent István

vezetett be minket” – fogalmazott Trócsányi László. Hozzátette, hatvan évvel ezelőtt Európának csak az egyik fele volt szabad, ebbe nem törődtek bele előbb a lengyel, majd a magyarok. Mai helyzetünket a nehézségek dacára összehasonlíthatatlanul kedvezőbbnek értékelte, hatvan éve ugyanis országaink a teljes kiszolgáltatottság állapotában voltak. Mint mondta, ma forradalmár elődeinknek is hála egy egységesülő, szabad Európának vagyunk részei, Lengyelország és Magyarország egyaránt. Megjegyezte, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek vitáink például az Európai Unió intézményeivel a tagállami hatáskörökről, ám ebben a folyamatban szuverén, egyenrangú félként akarunk és tudunk is részt venni. „A lengyel és a magyar történelem közös tanulsága a kiirthatatlan szabadságvágy. Forradalmakat le lehet verni, de még a totalitárius rezsimeknek sincs totális hatalma az emberi szívek és elmék, a lelkiismeret felett. Ennek zugaiba nem lehet tankokkal behatolni. Mindig voltak, mindig lesznek olyanok, akik legalább belső szabadságukat képesek megóvni fegyvertől, hatalomtól, pénztől és magalkuvástól. Az ő hitük, hősiességük magjából sarjad ki azután újra a szabadság sokak számára” – fogalmazott a miniszter, aki szerint a magyar szabadság képzeletbeli panteonjában

Rákóczi Ferenc

, a márciusi ifjak,

Batthányi Lajos

,

Kossuth Lajos

, az aradi vértanúk és

Nagy Imre

mellett ott a helye nemcsak a pesti, hanem a szegedi srácoknak is.

A szabadság szeretete a lengyel-magyar egység alapja

A Rerrich Béla téren,

Melocco Miklós

A szabadság pillangója című szobránál a Csongrád Megyei Kormányhivatal és a Csongrád Megyei Önkormányzat közös megemlékezésén

Juhász Tünde

kormánymegbízott azt hangsúlyozta, hogy megyénkben a lengyel-magyar barátság nem üres szólam. Elmondta, hogy az Országgyűlés, valamint a lengyel szejm és szenátus idén februárban ugyanazzal a tartalommal fogadott el határozatot arról, hogy 2016-ot, a lengyel-magyar szolidaritás évének nyilvánítja, és az 1956. júniusi, poznani kommunistaellenes felkelés és az október-novemberi magyar forradalom 60. évfordulójának állít emléket az idei esztendő. Ennek jegyében emlékeztek Łódź vajdaság előjáróival közösen. „A magyar nép nagyon büszke 1956-ra, a szegediek különösen is, hiszen az itteni egyetemen kipattant szikra kellett ahhoz, hogy Budapest is lángra lobbanjon és felemelje a hangját a szovjet elnyomó politika, a kegyetlen terror ellen. 1956 nyarán Lengyelország már forrongott, és a poznani munkástüntetés vérbefojtása csak növelte a keleti blokkot fogva tartó kommunista diktatúra elleni szembenállást” –közölte a kormánymegbízott. Juhász Tünde jelképnek nevezte a közös ünneplést, amely arról a hiteles nemzeti karakterről rajzol hiteles képet, amely a lengyeleket és a magyarokat annyi évszázadon át egységbe tudta forrasztani.

Zbignew Rau

, Łódz vajdaság elnöke beszédében azoknak is üzent, akik aktuálpolitikai tartalmat keresnek a közös megemlékezésben. Elmondta, hogy

Alexis de Tocqueville

19. századi francia gondolkodó is arról írt, hogy a lengyelek és a magyarok közös tapasztalatai közös identitást formáltak. Ez a közös identitás a szabadság szeretetében, élvezetében fejeződött ki, egyrészt, amikor a két nemzet örvendett függetlenségének, másrészt amikor attól megfosztva harcoltak érte. Zbignew Rau azt mondta, ez az örökölt szabadság, ami a mai magyarokat és lengyeleket formálta, ma is ugyanolyan erős és inspiráló, mint amikor a köpézkori és újkori monumentális megoldások gazdagságával beszél hozzánk, és akkor is, amikor a 20. század fiatal felkelőin,

Romek Strzałkowskin

vagy

Mansfeld Péteren

keresztül szól hozzánk.

Fejér Dénes

56-os forradalmár, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) szegedi elnöke is felelevenítette a hatvan éve történteket hangsúlyozva, hogy a felejtés köde lepi el lassan a társadalmat, a nemzet és a haza fogalma feledésbe merül lassan, ezért fontosak a megemlékezések. Elmondta, hogy a POFOSZ-nak egykor 890 tagja volt, ám mára már 140-es maradtak, köztük is sokan az egykori politikai üldözöttek gyermekei, unokái, vagyis egyre kevesebben vannak, akik saját példájukon keresztül tudják bemutatni az akkori eseményeket.

Witold Stępień

, Łódź Vajdaság Marsalli Hivatalának vezetője arról szólt, hogy 1956 hasonló jelentéssel él a két nemzet életében, mindkét országban felvirradt ugyanis a szabadság hajnala. „Mi 5000 magyar felkelő előtt tisztelgünk, akik életüket vesztették és 20 000 ember előtt, akik eltűntek, illetve tisztelettel adózunk azon 200 ezer ember előtt is, akik emigrációba kényszerültek” – fogalmazott. Az 1956-ban született Witold Stępień azt mondta, hogy 1956-ban a magyarok gyújtottak tüzet, ami egyben egy tengeri lámpának a tüzére is hasonlít, villogó fénye pedig folyamatosan emlékeztette a lengyeleket is a szabadságra. Utalt

Kiss-Rigó László

megyéspüspök szavaira is, aki a dómban tartott ünnepi istentiszteleten azt mondta: a legyőzöttek győztek. A rendezvényen lengyel és magyar nyelven adtak ünnepi műsort a Tömörkény Gimnázium diákjai, majd az ünnepség végén a pártok és civilszervezetek koszorúztak.