TLKE a nagyárvíz évfordulóján: Tisza Lajos utódai

"Szeged alig négy év alatt, gyakorlatilag a semmiből újjászületett" - portálunkhoz eljuttatott levelében névadójára emlékezik a Tisza Lajos Közéleti Egyesület a szegedi nagyárvíz 137. évfordulóján. A Bartha László elnök által jegyzett írást az alábbiakban változtatás nélkül közöljük.

Százharminchét évvel ezelőtt, 1879. március 12-én történt a legiszonyúbb tragédia, amely Szeged életében döntő fordulatot hozott. Az említett napon, hajnali két órakor a háborgó Tisza áttörte a gátat, és nem ismert kegyelmet: elsöpört embert, állatot, házakat – mindent, ami az útjába került. Körülbelül százötven lakos áldozatul esett, s mivel az áradat a város házainak többségét romba döntötte, tízezrek váltak hajléktalanná. A szegedi árvíz azóta is hazánk történetének egyik legnagyobb természeti katasztrófája, az 1879-es esztendő fekete dátum nem csak a szegediek, hanem minden magyar ember számára. A pusztítás olyan mértékű volt, hogy a városban gyakorlatilag új időszámítás kezdődött, amit sokszor még ma is használunk: „a Víz előtti”, illetve „a Víz utáni” korszakról beszélünk. A szörnyű tragédia azonban új lehetőséget is jelentett az alföldi településnek, hiszen minden rombolás után újjáépítés következik. Az árvíz után öt nappal már Szegedre érkezett az uralkodó, I. Ferenc József, aki személyesen győződött meg a város szinte teljes pusztulásáról, majd két hónappal később, május 25-én kinevezte Tisza Lajos volt közmunka- és közlekedésügyi minisztert királyi biztosnak, akinek irányításával – s a kiváló pesti mérnök, Lechner Lajos tervei alapján – szinte csoda történt: Szeged alig négy év alatt, gyakorlatilag a semmiből újjászületett. A két világháború között pedig befejeződött az árvíz áldozatainak emléket állító, monumentális Dóm építése is, amely ma hazánk negyedik legnagyobb temploma. Szeged újjászületett, és nálunk tényleg igaz az amúgy közhelyes mondás: szebb lett, mint valaha volt. Ha az ember ma a városban sétál, ezt a várost láthatja. Tisza Lajos művét. A nemes szándék, a tenni akarás, a megfeszített munka gyümölcsét. Kicsit néha persze elmerengünk: talán kár az egykori hangulatos, girbegurba kis utcákért, a barokk házacskákért, vagy hogy nincs többé várunk (mert bizony, volt, nem is akármilyen!), viszont a kesergést hamar felülírja a pompás új épületek látványa, a Nemzeti Színháztól kezdve a központi postán keresztül a bíróságig, és még hosszasan sorolhatnánk. Ma ezt kisebb csodának tartjuk, azonban az akkori értelemben vett modern európai nagyváros képéhez természetes módon hozzátartozott, hiszen a tervezői egyik legfontosabb küldetésüknek tartották, hogy a városban pezsgő élet, lüktető gazdaság és virágzó kereskedelem legyen. A jövőt építők akaratának, tehetségének és tudásának köszönhetően a millenniumra Szeged Magyarország második leggazdagabb városa lett – a település valóban újjászületett, és ez elsősorban Tisza Lajos érdeme. Ezt a helyzetét a második világháborúig megőrizte, ami pedig utána következik, az napjainkig – néhány rövidebb időszakot leszámítva – az igénytelenség, a tehetségtelenség, az akarat és képesség teljes hiánya. Ezek példázataira a városban sétálva elkerülhetetlenül a szemünkbe ötlik egy-kétszocreál csúfság, hiszen minden korszak rajta hagyja lenyomatát az adott település képén is. Csak nálunk az ízléstelenség jóval szembetűnőbb, mivel az árvíz után többnyire egységes stílusban újjáépült belvárosból sokkal látványosabban kilóg az a néhány szörnyeteg, amit a szocializmusnak nevezett állampárti diktatúra elvtársai az utókorra hagytak, mint más városokban. Gondoljunk csak például a „Posta Palotára”, arra a csupa üveg, pöffeszkedő förmedvényre az Anna-kúttal szemközt. Vagy az „Égő Arany” házként ismert épületre, melynek – a városi legendák szerint – az volt a küldetése, hogy eltakarja a Fogadalmi templomot a Móra Ferenc Múzeum felől érkezők elől; hogy a nagyáruház ízléstelen tömbjéről, a Rákóczi téri megyeházáról vagy a Palánk régi házai helyére emelt, „kaptárnak” csúfolt bérházakról már ne is beszéljünk... Az ember szinte rosszul lesz, mikor ezeket meglátja, de azért nagyon nem csodálkozik: egy olyan korszaktól mit várunk, ahol a jó ízlés egyenlő volt a szocreállal, az ünnepség a langyos sörrel meg a virslivel, a műveltség pedig Marxszal. Ez volt az a korszak, emlékezzünk csak, amely szocialistának, kommunistának mondta magát, a korszak, amelyben a hazaáruló „elvtársaknak” állt a zászló. Akik kiirtották politikai ellenfeleiket, akik vérbe fojtották, majd elhazudták 56-ot... aztán 2006-ot; akik bemocskolták és kigúnyolták a demokráciát; akik gazdasági csődbe vitték az országot – és viszik jelenleg Szegedet –, akik hazudtak „reggel, éjjel meg este” (csak hogy klasszikust idézzünk...), és hazudnak ma is ugyanúgy. És akik generációk lelkében is mérhetetlen, jóvátehetetlen roncsolást végeztek – ez utóbbi a legfőbb bűnük, s ezt sajnos a mai napig nyögjük. Más magyarázat nem nagyon lehet arra, hogyan képes regnálni ennyi ideje a kommunista utódpárt városunkban. Tisza Lajos palotákat építtetett, a kommunisták szörnyeket alkottak, utódaik pedig bállal emlékeznek egykori áldozataikra, óvodákat zárnak be, felélik a város jelenét, és feláldozzák a jövőjét. Áldatlan ténykedésük eredményeként fiataljaink elhagynak bennünket, máshol alapítanak családot, máshol születnek meg gyermekeik, máshol nőnek fel unokáink. A pezsgő élet, a lüktető gazdaság és a virágzó kereskedelem már csak az emlékekben él. Maga a nagybetűs ÉLET kerüli el Szegedet! Ebből elég volt! Ebből is elég volt... Elég az elvtársakból, a tehetségtelenségből, az állóvízből! Elég Pol Pot megye és Komócsin elvtárs emlékéből! Lépjenek helyettük színre Tisza Lajos utódai: azok, akik valóban cselekedni, valódit alkotni akarnak. Akik konkrét programmal rendelkeznek, amelyet készek és képesek is megvalósítani. Akiknek köszönhetően városunk újra fejlődési pályára állhat – akik a kommunizmus lélekromboló korszaka után, az ősök nyomdokaiban járva megkezdik Szeged gazdasági és szellemi újjáépítését. És akkor végre ismét új időszámítás kezdődik.