Mecseknádasd, a Rejtőzködő Borfalu

Joggal gondolhatnánk, hogy a 6-os főút mentén kissé nehézkes a rejtőzködés. Főleg nem egyszerű ez egy egész településnek, ami a tetejében borfalu, és ahol borból van a kerítés. Meg egyébként is: miért rejtőzködik? És ki elől? Hát ezekre a kérdésekre kerestük a választ számtalan borbarátommal együtt, amikor mecseknádasdi borászok mutatkoztak be Szegeden. 15 tételt kóstoltuk, nem rejtőzködve, ahhoz túl sokan voltunk.

A Mecsek keleti részén, szépséges környezetben fekvő kicsiny település (egyébként Skóciai Szt. Margit szülőhelye) a Pécsi borvidékhez tartozik. A 18. századi, több hullámban zajló német betelepítésekkel együtt fejlett borkultúra is érkezett az országba. A második hullámban bevándorló, ún. teréziánus telepesek (1740-1780) jellemzően az ország déli határvidékein képzelték el további életüket és boldogulásukat. Mindazok ellenére, hogy a II. világháborút követő kitelepítések a borágazatban is hatalmas veszteségeket okoztak, a német precizitás és szakmai minőség mind a mai napig egyik meghatározója az érintett borvidékek termelési kultúrájának. A névváltozások is jelzik, hogy az adottságok és a jellegek tekintetében e táj mennyire változatos képet mutat. 1893-tól 1936-ig Villány-pécsi, 1977-ig Mecseki, 2003-ig Mecsekaljai, 2003-tól Pécsi néven szerepel Magyarország borvidékei között. Talajának változatossága, a szőlőfajták sokszínűsége és egyedisége, az itt élő népcsoportok, és azok hagyományainak gazdagsága elegendő muníciót biztosít a helyi borok népszerűsítéséhez. A többi már rajtunk, fogyasztókon múlik. Lassan tíz éve, hogy megkülönböztetett figyelmet fordítok e borvidék borászaira és boraira. Meghívásomra mindig örömmel jöttek Szegedre, és mindannyiszor sikerrel mutatták be tételeiket. A mecseknádasdi borászok bemutatkozása egy újabb lépés volt afelé, hogy egyre többen felfigyeljenek e borvidék adottságaira és boraira. A szervezésekor csak a Hetényi Pincészet meghívását terveztem, de hála

Hetényi Jánosnak

és

Emesének

, tíz lett az egyből. A Mecseknádasdi Szőlő- és Bortermelők Egyesülete (ők szervezik évi rendszerességgel a Magyarországi Németek Országos Borversenyét) összeült, kiválogatták a Szegedre szánt tételeket, Hetényi János pedig bemutatta őket. Ez az összefogás, együttgondolkodás becsülendő, követendő és süvegelni való. A kóstolt borok részletes jellemzésére most nem vállalkozom, a borleírások műfajával egyébként is problémáim vannak. Általánosságban azonban elmondható a megkóstolt tételekről, hogy tiszta, szép illatú, gyümölcsösségben, zamatokban gazdag, őszinte borok, amelyeknél remekül alkalmazták a hagyományos és a modern technológiákat egyaránt. Kissé szégyenkezve vallom be, hogy a tíz borászat nagyobbik hányadát nem ismertem eddig. Olyan „Kismesterek” ők, akik birtokméretük, „rejtőzködő” létformájuk és dolgos hétköznapjaik miatt ritkán lépik át a gazdaság határát. A tömegborok arctalanságával (nem leszólás!) szemben az egyedi, a tájra és a hagyományokra jellemző karakterek megjelenése számomra a legfontosabb és legizgalmasabb a borok világában. „A mai pogány borozók az egyformaságot, a megbízhatót, a könnyen felidézhetőt keresik.” – írja

Roger Scruton

„Iszom, tehát vagyok” c. könyvében. Számomra az az izgalmas „kultúrtáj”, bortermelő vidék, ahol minden kapcsolódik mindenhez, ahol minden mindennel összefügg. Manapság ezt hívják a kiművelt borelmék „terroir”-nak. De hagyjuk az okoskodást, induljanak el inkább Mecseknádasd felé. Szép borokért, kedves emberekért és kifogástalan vendéglátásért nem kell Villányig vagy Szekszárdig utazni. Köszönjük

Garai Zoltánnak

, a Hetényi Pincészetnek,

Hudák Istvánnak, Keszler Józsefnek, Koncz Sándornak, Kreutz Andrásnak, Makk Péternek, Rauschenberger Istvánnak, Sós Andrásnak

és a Wekler Családi Pincészetnek.

Kiss Attila