Hajléktalanokat segít a Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász

Télvíz idején Szegeden a segélyszervezetek módszeres, kitartó, olykor szinte kilátástalannak tűnő munkával igyekeznek segíteni a fedél nélkül élőknek alapvető szükségleteikben. Szerda esténként a Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász autója rója a várost meleg teát, élelmet, takarót szállítva a hajléktalanoknak. Erről a sokak előtt ismeretlen, ám mégis nagyon fontos szolgálatról kérdeztük a Karitász igazgatóját, Kothencz Jánost és egyik munkatársát, Szeles Istvánt.

- Mióta működik és miért fontos a Teajárat Szegeden?

-

Kothencz János

: A Teajárat közel két évtizedes hagyományra tekint vissza. Nemcsak abban áll a jelentősége, hogy arra az egy estére enyhítsük a hidegben is az utcán vagy az erdőben „lakó” rászorulók éhségét, és kissé átmelegedhessenek a teától, hanem az is fontos, hogy a gondoskodó odafigyelés révén megpróbáljuk a lelket is tartani bennük. Az önkéntesek bevonása pedig nemcsak arra irányul, hogy egy feladatot ellássanak, de az egész társadalom felé is szeretnénk példát mutatni. Hisz mindnyájunk közös feladatának érezzük az otthontalanokra való odafigyelést, kiváltképp a legzordabb hónapokban. Különösen azért, mert Szegeden a hajléktalanszállókat sem szívesen veszik igénybe a hajléktalanok, hisz ezek az intézmények is jelentős fejlesztésre szorulnak.

- Hogyan néz ki a gyakorlatban egy-egy Teajárat?

-

Szeles István

: Szerdánként a Sík Sándor Piarista Kollégium konyhájában délután háromkor van a gyülekező. Az önkéntesekkel együtt készítjük a zsíros-hagymás kenyeret, miközben fő a forró tea, amit azután ásványvizes palackokba töltünk. Az önkéntes segítők között van középiskolás, egyetemista, óvónő, biológus, de még egyetemi tanár is. Mindenki jó szívvel jön, ez áthatja a szolgálatukat. - Kothencz János: Lehetőséget biztosítunk középiskolások számára, hogy a kötelező iskolai közösségi szolgálatukat nálunk tölthessék le, ezt természetesen hivatalosan dokumentáljuk számukra. Mi örülünk a fiatalok jelenlétének már csak azért is, mert őket is érzékenyítjük erre a társadalmi problémára, megmutatjuk számukra a segítés egyik módját úgy, hogy a részvétel mélyreható erejét megtapasztalhassák, de reménykedünk abban is, hogy idővel lesznek olyanok, akik önkéntesként felnőtt fejjel is visszatérnek hozzánk. - Szeles István: Amikor pedig a zsíros kenyereket már becsomagoltuk, a teát lefőztük, úgy fél hat körül kimegyünk az épület előtti térre, ahol a környékbeli hajléktalanok már várnak minket – néha kicsit türelmetlenül. „Szívesen” jönnek, ha mondhatom így: kicsit el is beszélgetünk velük, lépésről lépésre közelebbről megismerjük életüket, helyzetüket.Úgy vélem, az emberi kapcsolatok súlyos kritikája társadalmunkban, hogy vannak otthontalan emberek. Kezdetben bennem is sok kérdés, rengeteg „miért” szólalt meg, ám csak lassan bontakoznak ki a válaszok. Hiszen ha belegondolunk, mint bármelyikünknek, nekik is voltak – valószínűleg vannak is – családtagjaik, rokonaik, szomszédaik, kollégáik... De ez csak a történet egyik fele, és a segítő munka közben nem ez jár a fejemben, hanem arra az emberre koncentrálok, aki előttem áll, az ő problémájára.

- A hajléktalanság rendszerint súlyos lelki problémákat is rejt magában. Az élelmiszerosztáson kívül milyen segítséget tudnak nyújtani számukra?

Kothencz János: A Teajárat nem csupán élelmiszerosztás. Emberi találkozások ezek, amelyeket olyan tapasztalt munkatársaink, mint István és néhány visszatérő önkéntes kiválóan végeznek. Ők ebből a szempontból is jól ismerik a várost, jól tudják már, hol igyekeznek menedéket találni a hajléktalanok, akik sokszor már várják a Karitász autóját szerdánként. Tudják, hogy számon tartjuk őket, és az élelem mellé egy-két jó szót is kapnak. Részünkről nem kell megszégyenítő gesztusoktól tartaniuk – azokból kapnak épp eleget másoktól. De akik erre a nem könnyű szeretetszolgálatra önkéntesen vállalkoznak nyilván valóan tiszta szívvel teszik. Szeles István: Ahogy a szendvicseket átveszik vagy esetleg repetát kérnek, egyszerre fedezhető fel mozdulataikban a tétovaság, a szemérmesség ugyanúgy, mint a kiéhezettség jogos mohósága. Ha megkérdezzük, miben tudunk még segíteni, van aki azt válaszolja: „Nincs szükségem semmire”. Emögött sokszor nem igénytelenség húzódik meg (az is előfordul persze), hanem a helyzetből adódó – mondjuk így –, a tényekből leszűrt tapasztalat.