Felvidékünk, felszabadulásunk: 77 éve történt az első bécsi döntés és a bevonulás

Ma hetvenhét éve hozták meg az első bécsi döntést, amely a rövid életű békés revízió első állomása volt. A nagyobb részt etnikai az etnikai szempontokat is figyelembe vevő új határnak köszönhetően mintegy hétszázezer magyar tért vissza az anyaországhoz a II. világháború végéig. Az első bécsi döntést megelőző tárgyalások azonban nem a hagyományos francia, hanem magyar nyelven folytak - ugyanis a csehszlovák oldalon ezt jobban beszélték. A bevonulás okozta euforikus öröm mellett azonban árnyoldalai is voltak az eseményeknek, hiszen végül német-olasz döntőbíráskodás mellett kaptuk vissza Dél-Felvidéket és Dél-Kárpátalját.

Előzmények

Az 1918-ban létrejött Csehszlovák Köztársaság tipikus mintapéldája volt a párizsi békerendezésnek, amely meg kívánta szüntetni az osztrák-magyar „népelnyomást”. Ezért cserébe létrehoztak pár „nemzetállamot”, amelyekben ugyanolyan magas volt a kisebbségek aránya, csak éppen területileg kisebbek voltak, a franciáktól függtek, s persze az „elnyomottakból” elnyomók lettek. Még az 1930-as – valószínűleg erősen kozmetikázott – csehszlovák népszámlálási adatok szerint is, a népesség 34,6 %-a nem tartozott az „államalkotó nemzetekhez”, sőt ha csak a cseheket vesszük annak, ez az arány alig haladja meg az 50 %-ot. Közülük is különösen nagy létszámú volt a német (3 300 000 fő) és a magyar (700 000 fő) kisebbség, akik többségében az ország határain éltek, azaz a Szudéta-vidéken és Dél-Felvidéken. Habár a csehszlovák állam magát mintademokráciának tartotta, sőt a kisebbségvédelmi szerződések esetében maga Beneš adott kiegészítő ajánlásokat (igaz főleg a ruszinok érdekében), ez a magyarokra kevésbé vonatkozott.

1938 augusztusában miközben az újságok a legelső oldalaikon közölték Horthy Miklós és felesége általi kieli hajókeresztelés híreit, amely alkalommal a Prinz Eugen német cirkálót bocsátották tengerre, a háttérben titkos tárgyalások zajlottak. A híres kikötővárosban augusztus 23-tól folyó egyeztetéseken, amelyen mindkét ország legfelsőbb vezetői részt vettek, így magyar részről

Imrédy Béla

miniszterelnök,

Kánya Kálmán

külügyminiszter, a németek oldaláról

Adolf Hitler

birodalmi vezér és kancellár,

Joachim von Ribbentrop

külügyminiszter ült a tárgyalóasztalnál. A németek elvárása lett volna, hogy mi is vegyünk részt egy Csehszlovákia elleni katonai intervencióban, s ez esetben egész Felvidék a miénk. A követelésnek azonban ellenálltunk, hivatkozva a hadsereg felkészületlenségére, s egy esetleges jugoszláv hátbatámadás veszélyére . A magyar-német kapcsolatok megromlottak. Eközben a csehszlovák-német viszony még drámaibb átalakuláson ment keresztül, szeptember közepére egyre közelebb kerültek egy esetleges háború kitöréséhez. A következő pár napban a németek, sőt a lengyelek is biztatták a magyarokat, hogy lépjenek fel katonailag is, ezt azonban a magyarok ismételten elutasították. Közben a brit diplomácia is észlelte a német-csehszlovák konfliktus veszélyét, s ennek eredménye lett...

A müncheni konferencia

Az 1938. szeptember 29-én megtartott négyhatalmi tárgyalás kevés pozitívumot hozott a Magyar Királyság számára. Még napokkal a tárgyalás előtt is magyar támadást javasolt Göring, német segítséget ígérve, de szerencsére a vezetés továbbra sem hajlott erre, főleg, hogy egy ilyetén lépéssel az egész világot magunk ellen fordíthattuk volna, a németek pedig nyugodtan cserbenhagyhattak volna minket. Münchenben ugyan nem született döntés a magyar kérdésben, ennek ellenére örömmel fogadták a felvidéki magyar vezetők a döntést, hiszen tudták, hogy ez az ő felszabadulásuk pirkadata is egyben.

Esterházy János

kijelentette október 7-én a pozsonyi rádióban, hogy „Tudom és érzem, hogy rövid pár napon belül egyesül a magyarság.” Ha nem is lett igaza, de az már a szerencsés jövőt vetítette előre, hogy a magyar diplomáciának Ciano olasz külügyminiszter segítségével sikerült elérnie, hogy a pótjegyzőkönyvbe bekerüljön, a magyar-csehszlovák határkérdést három hónapon belül rendezni kell, ellenkező esetben újra összeül a négy hatalom egy konferencia keretében.

Komárom

A magyar kormány azonnal energikusan látott hozzá a cselekvéshez, ugyanis már október 3-án jegyzéket küldött Prágába, amelyben október 6-ra tárgyalás összehívását javasolta Komáromba (ma: Révkomárom, Szlovákia), amely végül össze is ült október 9-én. Némi meglepetésre a csehszlovák küldöttségben csak az „államnemzet” felvidéki tagjai foglaltak helyett, élükön a szlovák autonóm kormány frissen kinevezett miniszterelnökével,

Jozef Tisóval

. Habár hivatalosan francia nyelven kellett volna folynia a tárgyalásoknak, de végül jobbnak találták a magyar nyelv használatát. Az erről való megegyezés a korabeli tudósító szerint a következőképp zajlott le:

A helyszínválasztás is szerencsés volt, zúgott a „Mindent vissza”, megéljenezték a magyar küldöttséget, gyakran skandált jelszóvá vált a magyar küldöttség vezetőjének, Kánya külügyminiszternek, valamint Teleki Pál kultuszminiszternek a neve, a tárgyalások alatt pedig behallatszott a reménykedő komáromi magyarok Himnusz éneklése, amely a csehszlovák tárgyalófélre is komoly benyomást tett. Ilyen körülmények között ült össze a két küldöttség.

A tárgyalások kezdetén megegyeztek, hogy a csehszlovákok egy-két határ menti területet átadnak jó indulatuk jegyében, így már október 11-én hazatért Ipolyság és Sátoraljaújhely kisállomás, a kettévágott város másik fele, a „hajózható folyónak” nevezett Rongyva patakon szinte száraz lábbal keltek át a gyermekek. (Ez valójában csak egy legenda volt, a csehszlovákok sosem állítottak ilyet.) Még 10-én Andorka Rudolf ezredes és Teleki Pál ígéretet tettek, hogy a továbbiakban nem történnek határincidensek, minden bizonnyal a rima-völgyi esetre gondolva, ahol egy magyar hadnagy kommunikációs hiba miatt támadást indított. A magyar követelések 12 940 km² területre vonatkoztak, amelyen 1 030 794, döntő többségében magyar nemzetiségű személy élt az 1910-es népszámlálás adatai szerint, amelyet át kell adni a Magyar Királyság részére, a többi területre pedig népszavazást követeltek. Az első három nap összességében Tisoék időhúzásával telt, akik megpróbálták elnapolni, áthelyezni a tárgyalásokat, további területi átadásokról pedig hallani sem akartak, pedig ennek elvárását Magyarország Prágával már a tárgyalások előtt közölte. Október 12-én végre a szlovákok előálltak javaslataikkal, először területi autonómiát ígérve a felvidéki magyaroknak, majd a Csallóközt kívánták átadni Komárommal, de ez utóbbit szabad kikötőként fenntartva. Természetesen egyik megoldásba sem mehetett bele a magyar küldöttség, hiszen az utóbbi – igaz már területi – ajánlat még az 1930-as népszámlálási adatok szerint is nevetséges töredékét juttatta vissza a magyar lakosságú településeknek. Tiso erre válaszként lakosságcserét ajánlott, ez azonban akkoriban még anakronisztikus megoldásnak tűnt. Még senki sem gondolta következő reggel, hogy ez az lesz az utolsó tárgyalási nap a komáromi egyeztetésen. A csehszlovák küldöttség újabb javaslatot terjesztett be, amelyben 5200 km² területről, s 345 ezer fő színmagyar lakosságról eset szó, azonban így is hiányoztak a legfontosabb magyar városok, így például Érsekújvár, Kassa, Munkács és még egy sor, jelentős települést kívántak szlovák kézen hagyni. A magyar kormány ezt újból nem tudta elfogadni, így aznap este nem maradt más hátra, minthogy Kánya bejelentse, hogy a tárgyalásokat megszakítják. Ez utóbbi bejelentést mindkét fél nagy megkönnyebbüléssel fogadta, s megkezdődött egy élénk diplomáciai harc, amelynek útjai Münchenen és Rómán keresztül Bécsbe vezettek.

A bécsi döntés

A töréspontok már a kezdetektől egyértelműek voltak, a németek a csehszlovák tárgyalófelet támogatták, számítva arra, hogy a széteső Csehszlovákia felvidéki része az ő védnökségük alá kerül egy fasiszta kormánnyal az élen, míg az olaszok korábbi ígéreteikhez híven egy igazságos néprajzi határ mellett foglaltak - egy egyértelműen magyarbarát - állást. Október 14-én Münchenbe küldte a magyar külügyminisztérium

Darányi Kálmán

volt miniszterelnököt, akiről úgy vélték, hogy alkalmasabb a németekkel való tárgyalásra, mint a Hitler által gyűlölt Kánya. A magyar küldött felvázolta a „Darányi-vonalként” emlegetett elképzelést, amely követte az etnikai határokat, s magába foglalta Pozsonyt és Nyitrát, bár ez utóbbi két város nem sokkal később „kiesett”, illetve az utóbbira és környékére népszavazást kértek. Darányi az igazságos határokért cserébe hatalmas politikai előnyöket, például Magyarország csatlakozását az Antikomintern Paktumhoz, egyben a Népszövetségből való kilépését ígérte. Ezzel párhuzamosan Ribbentrop a csehszlovák külügyminiszterrel,

Chalkovskýval

is tárgyalt, akinek Ungvár, Munkács, s esetleg Kassa megtartását ígérte, amelyekről a birodalmi külügyminiszter egyben azt is állította, hogy a magyarok lemondtak róluk, s amely természetesen hazugság volt. Eközben a magyar diplomácia Róma irányába is aktivizálta magát. Darányival egy időben

Csáky István

későbbi külügyminiszter folytatott tárgyalásokat

Mussolinival

és annak vejével,

Cianoval

. Itt jóval megértőbbek voltak a magyar követelések irányába. Habár Pozsony Magyar Királysághoz csatolását nem támogatta Ciano, viszont a többi kérdésben, valamint a lengyel-magyar közös határ ügyében támogatását fejezte ki. Az olasz külügyminiszter egy újabb négyhatalmi konferenciát kívánt tartani, lehetőség szerint Velencében, vagy Brioniban, ezt azonban rajta kívül senki sem támogatta, habár ez adott volna igazi legitimációt a későbbi bécsi döntéshez. Közben október 22-én

Wettstein János

prágai követ átvette a csehszlovák kormány diplomáciai jegyzékét, amely területmennyiségileg 93 %-ban megegyezett a magyar követelésekkel, viszont Pozsonyt, Nyitrát, Kassát, Ungvárt és Munkácsot csehszlovák kézen hagyta, azaz gyakorlatilag megegyezett a Ribbentrop által „cenzúrázott” Darányi-vonallal. A magyar választ október 24-én nyújtotta át a követ. Ebben a „nem vitatott” területek október 27-et követő 3 napban való kiürítését kívánták a magyarok, a nézeteltérést jelentő területeken – kivéve Pozsonyt – pedig nemzetközi ellenőrzés melletti népszavazást javasoltak, azonban ezen javaslatokat a csehszlovákok utasították el.

Nem maradt más hátra, mint a döntőbíróság kérése. Erre Ciano vette rá a birodalmi külügyminisztert, akivel megegyeztek, hogy a németek támogatják Kassa, Munkács és Ungvár visszatértét, cserébe az olaszok lemondanak a magyar-lengyel közös határról, amelynek véleményem szerint volt bizonyos Berlinellenes éle, gondolok itt a korábbi lengyel-magyar-olasz-osztrák „tengely” tervére.

A magyar delegáció november 1-jén érte el a német határt. Így szólt egy régi német ismerőse ekkor

Lukácsovich Lajoshoz

: „Gratulálok, szívemből gratulálok maguknak!

<…>

Önöknek igazuk volt, és önök győztek. Holnap este többet fog tudni.” S valóban így is lett. November 2-án este 6 órakor

Savoyai Jenő

herceg palotájában megkezdődött a térkép rajzolása. Ott állt Ribbentrop, Ciano, a csehszlovák delegáció, a magyar küldöttek és persze a sajtó képviselői. A döntéssel 11 927 km²-nyi terület került vissza, amely az 1941-es magyar népszámlálás alapján 84,1 %-ban magyar többségű volt. Az eredményben véleményem szerint az olasz elképzelések tükröződtek. Ezt bizonyítja a magyar néprajzi határok követése, valamint az Pozsonytól keletre élő 150 ezer szlovák, akik Ciano „egyenes vonalának” köszönhetik, hogy magyar állampolgárrá válhattak. Ugyanis a talján diplomata megunta a kacskaringózó néprajzi határokat, s inkább húzott, egy egyenes vonalat Teleki Pál nagy bosszúságára. Nyitrát leszámítva az összes abszolút magyar többségű város visszatért, viszont az ősi koronázó város, Pozsony csehszlovák kézen maradt, bizonyítva a németek szándékát, hogy méltó fővárost találjanak a pár hónap múlva létrejövő „önálló” Szlovákiának. https://www.youtube.com/watch?v=QJSdlHL440Q

A Magyar Királyi Honvédség bevonulása

A döntés értelmében – hasonlóan a későbbi II. bécsi döntéshez - a területek fokozatosan kerültek kiürítésre, így a bevonulást 1938. november 5. és 10. között került végrehajtásra. A bevonulásban négy hadtest vett részt, a következő felosztásban: A II. hadtest a Csallóközt (pl. Komárom, Érsekújvár), az I. hadtest (beleértve motoros gyorsdandárt) az Ipolyságot (pl. Párkány, Losonc, Rimaszombat), a VII. hadtest Kassát és „környékét” (pl. Jolsva, Rozsnyó, Kassa), s végül legkeletebbre állt a VI. hadtest, amely Dél-Kárpátalját (pl. Ungvár, Munkács) szállta meg. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács október 4-i döntése értelmében katonai közigazgatás került bevezetésre a visszatért területeken, amelynek irányításáért legfelsőbb szinten a vezérkari főnök, azaz Werth Henrik gyalogsági tábornok felelt. A háromszintű közigazgatásban, így ő állt a legfelsőbb helyen, a II. fokú jogkör a hadtestparancsnokoké, míg az I. fokú jogkör a járási katonai parancsnokoké lett.

A településeken magyar zászlók, Horthy-képek fogadták a bevonulókat, amely véleményem szerint a magyar kormány erőfeszítéseit dicséri. Azonban az ünnepségek bizonyos szintű „megrendezettsége” sem von le az események jelentőségéből semmit. A sok fogadtatásból, a két kormányzó által megtiszteltet emelném ki, amelyek mégis nagyon különbözőek. Az előbbi bemutatja a bevonuló csapatok okán megjelenő euforikus hangulatot, amely minden dél-felvidéki magyar településen megjelent, míg az utóbbi valami újat ad az előbbien felül, egy, a nemzetiségek felé toleráns Magyar Királyság képét mutatja.

November 5., vasárnap, Újkomárom (ma: Komárom, Magyarország), civilek ezrei a tolongtak a Duna partján, mögöttük honvédek felsorakozva. A református templomnál vitéz nagybányai Horthy Miklós állt a csapatok élére. A „fehér lovon” - almásszürkén - lovagoló kormányzó mögött,

Temessy Milán

altábornagy és

Werth Henrik

gyalogsági tábornok vonult be. A zenekar a Rákóczi-, majd a Klapka-indulót játszotta, s a Legfelsőbb Hadúr és katonái megindultak a hídon át a túloldalra. A városban Imrédy Béla miniszterelnök üdvözölte a kormányzót, majd megható jelenet következett,

Fülöp Zsigmond

városbíró lépett elő:

Kassán november 10-én jelentek meg az első honvédcsapatok, az ünnepélyes bevonulásra pedig a következő nap került sor. Ez a bevonulás szólt igazán a nemzetközi közönségnek, s egyben ez volt a bécsi döntés megkoronázása. Jelen volt Horthy mellett a teljes kormány, a felsőház és a képviselőház tagjai, élükön azoknak elnökeivel, a külföldi vendégek közül, pedig

Lord Rothermere

emelhető ki, aki 11 éve támogatta sajtóbirodalmán keresztül a magyar etnikai revízió ügyét. Az egész város ünnepelt, mivel az itt élő magyarok valóban a szabadságukat kapták vissza, miután a csehszlovák statisztikai hivatal sikeresen „lecsökkentette” az arányukat 20 % alá, azaz a kisebbségi jogaik megvonásáig.

Tost László

, Kassa magyar alpolgármestere így üdvözölte a kormányzót: „Mély hódolattal jelentem főméltóságodnak, hogy ez alatt a húsz év alatt Kassa őslakó polgárságából egyetlen egy sem akadt, aki magyar szellemében, hitében megingott volna. Mi magyarok voltunk, magyarok vagyunk és magyarok is maradunk.” Horthy Miklós beszédében megköszönte a német, olasz, lengyel segítséget, s „felvidéki testvéreink” kitartását. Majd ezután meglepő fordulat következett, az államfő szlovákul szólalt meg:

A visszatért területek beilleszkedése

Sajnos nem teljes mértékben igazolódtak a politikusok reményei a kölcsönös megértés ügyében. Minden magyart ért sérelemre szlovák válasz érkezett, s fordítva, hiszen ne feledjük 67 ezer magyar maradt a „szlovák kormány túszaként” a vissza nem tért területeken. Gyakran ért sérelem például szlovák területen élő, de magyarországi földjeiken dolgozó parasztokat a csendőrség és a határőrség részéről, valamint egyes szlovák történészek sérelemként ítélik meg, hogy a magyar szervek listát vezettek a politikai megbízhatatlan elemekről, főleg a Hlinka-gárda tagjairól. Ez utóbbi azonban az állambiztonsági szempontból véleményem szerint nagyon is megindokolható… A magyar lakosság részéről is hamar elmúlt az örömteli hangulat, jellemzően gazdasági okokból. Erre

Faludy György

költő, mint a 11. gyalogezred egyik híradószakaszának parancsnoka, így emlékezett vissza:

Összességében elmondható azonban, hogy az impériumváltás nyugodt körülmények között zajlott le, köszönhetően a békés megoldásnak, s az igazságos, néprajzi határokat követő új államhatároknak. Sajnos ez az idilli állapot csak a II. világháború végéig tartott, amelyet követően komoly megpróbáltatások vártak a felvidéki magyarságra, ez azonban már nem tartozunk tanulmányunk témaköréhez.

(A tanulmány eredetileg a Katonaújság 2011. decemberi számában jelent meg lábjegyzetekkel ellátva.)