Máig nem ismerjük a második világháborúban eltűnt magyar katonák pontos számát

Az elesettek és a hadifogságba kerültek mellett az egyes háborús konfliktusok áldozatai közé tartoznak azok a katonák, akik soha nem tértek s a sorsukat se ismerjük. A tegnapi nap, augusztus harmincadika 2000 óta az eltűntek világnapja a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) kezdeményezésére.

Évente százezrek tűnnek el egy-egy fegyveres konfliktus nyomán, katonák és civilek egyaránt. Magyarország – szerencsére – immár hetven éve nem élt át háborús konfliktust, így az eltűntek világnapja alkalmából a második világháború ismeretlen sorsú magyar katonáinak nyomába eredtünk,

Kiss Gábor Ferenc

történész segítségével.

„Kis munka” – bárki megfelel

„Sokszor összemosódik az eltűntek kérdése a hadifoglyok számával, az is egy becslés, hogy hányan estek hadifogságba, ugyanis több tízezer katona ismeretlen körülmények között válhatott hadifogollyá, s így nem ismerhetjük a sorsukat, ezért soroljuk őket az eltűnt kategóriába” – ismertette Kiss Gábor Ferenc. Ebben az időszakban a szovjet nyilvántartások–magyar katonák és civilek szempontjából elsősorban, sőt a háború utolsó hónapjait eltekintve kizárólag szovjet hadifogságról van szó - nagyon esetlegesek. A hadifoglyok számának meghatározását az is nehezíti, hogy sok esetben becslésekre tudunk csak hagyatkozni, ugyanis megkerülhetetlen a "malenkij robot" fogalma, ami arról szól, hogy erre hivatkozva hazánk civil lakosságából is több százezer embert vittek el a Szovjetunióba, sokukat hadifogolyként kezelve. Budapest ostroma idején a helyi közlekedési vállalat egyenruhás dolgozóit és a rendőröket is fogságba ejtették, mivel egyenruha volt rajtuk.

– mondta el a történész. Mivel az összes hadifogoly számát illetően is csak becsléseket tudunk mondani, így nehéz meghatározni az eltűntek számát, a hadifoglyok közül is mintegy kétszáz ezer fő, akik soha nem tértek haza, s pontos sorsuk ismeretlen. Körülbelül négyszázezer ember került haza a fogságból. Kiss Gábor Ferenc az adatok megbízhatatlanságára hozta fel példaként, hogy Budapest 1944-45-ös elhúzódó ostromát szovjet parancsnok úgy indokolta, hogy a magyar fővárost védő magyar-német haderő száznyolcvan ezer főből áll, ehhez képest a védők száma alig tett ki nyolcvanezerre katonát. „Azért mondtak száznyolcvanezret, hogy indokolható legyen Sztálin előtt, hogy miért tartotthárom hónapig Budapest ostroma. De ezzel az probléma, ha száznyolcvanezer fő volt a védők száma, akkor nagyságrendileg annak megfelelő számú hadifoglyot kelletprodukálni, a főváros bevétele után többek közt ezért vittek el a civileket is” – fejtette ki Kiss Gábor Ferenc.Az elhurcoltak közül sokakat a Szovjetunióba szállították, de egy jelentős részük nem is jutott el odáig, hanem az úgynevezett gyűjtőtáborokban haltak meg például Máramarosszigeten vagy Temesváron, s ez is nehezíti az adatok pontosítását. Az útközben bekövetkező szökések vagy halálozások ellenére a hadifoglyok létszámát tartaniuk kellett a szovjeteknek, így volt rá példa, hogy a vasúti átjáró sorompójánál álló apát és fiút is felrakták a vonatra és vitték Szibériába, mert hiányzott a létszám, de volt, összeszedtek vasutasokat is. Ha valaki megszökött vagy meghalt, az esetben nem jelentett problémát a szovjetek számára az, hogy olyanokkal pótolják, akiket útközben szedtek össze.

Meg nem becsült felmenők

A hadifoglyok kaptak kárpótlást, közülük is azok, akik Magyarországon bejelentkeztek, azt is csak a rendszerváltás után, mivel a szocialista rendszerben a Horthy-hadsereg katonái nem számíthattak megértésre, ők ugyanis egyértelműen egy ellenséges országot, Németországot szolgálták. „Sajátos tudathasadásos állapot jellemezte ezt a korszakot, mert ha egy magyar ember kezébe vesz egy a rendszerváltás előtt megjelent meg,a második világháborúról szóló történelemkönyvet, egyértelműen azt olvashatja, hogy a magyarok számára a Szovjetunió oldalán volt igazságos a harc, ily módon áruló volt az ember összes felmenője, aki a szovjetek ellen fronton harcolt” – világított rá Kiss Gábor Ferenc. A szocialista emlékezetpolitikaáldozatai ezek a veteránok, volt hadifoglyok és hősi halottak, a korabeli politika kritikai nélkül a Szovjetuniót állította be pozitívnak és mindenkit, aki ellene harcolt, negatívnak, így kárpótlás sem járhatott azon magyaroknak, akik a „hős szovjetek” ellen harcoltak.