Meddig marad Nagy-Britannia az Európai Unióban?

Az Európai Unió legalább annyi kritikussal rendelkezik, mint támogatóval, érdekes módon az egyik legrégibb különutas tagállam az integráció egyik legnagyobb gazdasággal és politikai súllyal rendelkező országa, Nagy-Britannia. A szigetország uniós tagságának újratárgyalása folyamatosan vissza-vissza térő téma a brit belpolitikában és az Unióban egyaránt. A brit euroszekpticizmus miértjeiről és a jövőjéről az SZTE ÁJTK oktatóit kérdeztük.

„A britek hozzáállása Európához és az európai integrációhoz a kezdetektől eléggé ambivalensnek tekinthető. Ha visszatekintünk a második világháború utáni időszakra, akkor elsősorban

Winston Churchill

, volt brit miniszterelnök megfogalmazásához kellene visszakanyarodnunk, aki Nagy-Britannia háború utáni külkapcsolatait három egymást metsző körrel jellemezte, melyek lefedték azokat a régiókat, térségeket, melyekkel intenzív együttműködést, külkapcsolatot alakított ki Nagy-Britannia. Prioritási sorrendről is beszélt a régiók között, az első helyen a Nemzetközösség állt, a második az Egyesült Államok, és csak harmadikként jött szóba a kontinentális Európa” - fejtette ki hírportálunknak

Juhász Krisztina

, az SZTE ÁJTK Politológiai Tanszékének adjunktusa. Amikor létrejött az Európai Szén- és Acélközösség (Eszak) 1951-ben, illetve 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom), akkor a britek kimaradtak az integrációból .Elsősorban ezeknek az integrációs szervezeteknek a szupranacionális jellege, illetve a nemzeti szuverenitás feladása volt az, ami elrettentően hatott Nagy-Britanniára mind 1951-ben, mind 1957-ben. Később sok tekintetben megváltozott a helyzet, az 1960-as években Nagy-Britannia kétszer is megpróbált csatlakozni az európai integrációhoz, ez végül - nagy nehezen - 1973-ban történt meg, azonban már 1974-ben tartottak egy népszavazást a bennmaradásról, ezen a referendumon a szavazók 67%-a támogatta a az EGK tagságot. Erre a népszavazásra azért volt szükség, mert az akkor kormányon lévő Munkáspárton belül is megosztott volt az EGK tagság támogatottsága, és

Harold Wilson

munkáspárti miniszterelnök saját belső ellenzékét is ki akarta iktatni ezzel a népszavazással, azon túl, hogy a társadalmon és más pártokon belül is elég erős euroszkeptikus hangok léteztek, már a belépést követően is.

Margaret Thatcher

időszakában is kemény évek jellemezték Nagy-Britannia és az Európai Unió viszonyát, itt elsősorban Nagy-Britannia befizetéseinek mértékén ment évekig a vita a britek és a többi tagállam között. A jelenlegi helyzet nem teljesen új keletű, ezt a szituációt bele kell helyezni egy európai jelenségbe, ugyanis nem brit sajátosság az euroszkepticizmus Európában, ez többek közt a 2008/9-es gazdasági és pénzügyi világválsághoz és az eurozóna azt követő válságához köthető, valamint bizonyos okok korábban is fenn álltak, mint például a túlburjánzó bürokrácia, vagy éppen a polgárok és az EU intézményei közötti nagy távolság. Jól illusztrálja ezt az európai szintű euroszkepticizmust a 2014-es Európai Parlamenti (EP) választások eredményei, mi szerint több tagállamban az EP választást euroszkeptikus párt nyerte meg. Nem volt ez máshogy az Egyesül Királyságban sem, ahol a

Nigel Farage

vezette Függetlenségi Párt szerezte meg a legtöbb mandátumot. Az 1906-os parlamenti választások óta nem volt példa arra, hogy a két nagy párton, a Munkáspárton, illetve a Konzervatív Párton kívül más párt szerezte volna meg a legtöbb mandátumot országos szintű választáson.„A 2014-es EP választást megelőzően a 2013-as helyhatósági választásokon is már megszorongatta a Függetlenségi Párt a konzervatívokat, mindössze két százalékkal maradt el mögöttük” - hangsúlyozta Juhász Krisztina. Ez az euroszekptikus hullám, a Függetlenségi Párt megerősödése hatással volt a konzervatívokra is, elég nagy nyomást gyakoroltak és gyakorolnak most is bizonyos alsóházi képviselők a miniszterelnökre. Ennek célja nyilvánvalóan az lenne, hogy kifogják a Függetlenségi Párt vitorlájából a szelet, ezért minél markánsabb Európa-politikára ösztönzik a miniszterelnököt. Nem csak praktikus okokból, hanem mert vannak olyan tagjai a Konzervatív Pártnak, akik támogatnák a kilépést az EU-ból, tehát maga a Konzervatív Párt is megosztott.

Bloomberg – az új megoldás

Ez a helyzet vezetett el

David Cameron

brit miniszterelnök 2013 januári Bloomberg székházi beszédéhez, melyben úgy fogalmazott, hogy nagyon sok kihívás tornyosul az európai integráció előtt, ezek közül hármat emelt ki: az eurozóna válságát, illetve azokat az intézkedéseket, melyeket az eurozóna tagállamai terveztek bevezetni a válság orvoslására. Második kihívásként az EU versenyképességének csökkenését emelte ki az Egyesült Államokkal és más feltörektvő gazdaságokkal szemben, harmadikként pedig megemlített egy régóta hangoztatott problémát, az EU demokratikus legitimitását, illetve a demokratikus elszámoltathatóság kérdését, valamint azt a szakadékokat, melyek az EU, az intézmények és a tagállamok között fennállnak. A beszédben elhangzott, hogy nem megoldhatatlan a helyzet, azonban reformokra van szükség, a brit miniszterelnök öt pontban foglalta össze, hogy mit gondol Európa jövőjéről, hogyan képzeli az Unió reformját és milyen lenne az az Európai Unió, amiben ő továbbra is el tudja képzelni Nagy-Britannia részvételét. Itt megemlítette a versenyképesség növelését, elsősorban az egységes piac perfektualizálása útján. Emellett előhozta a flexibilitás kérdését is, ami alatt azt értette, hogy

Tehát azt mondta, hogy el kell felejteni a kétsebességes, soksebességes Európáról szóló érveket, illetve azokat az érveket, melyek ennek a veszélyeire hívják fel a figyelmet. A beszédben felmerült a hatáskörátruházás, vagyis, hogy revízió alá kell venni az Unióra átruházott hatásköröket, sőt, David Cameron tovább ment, bizonyos hatásköröket visszaadna a tagállamoknak, ami csak alapszerződés-módosítással lenne lehetséges. Cameron beszélt a demokratikus elszámoltathatóságról, ennek kapcsán kiemelte, hogy nagyobb szerepet kellene biztosítani az uniós döntéshozatalban, az uniós ügyekben a nemzeti parlamenteknek, hiszen ezen intézmények a demokratikus legitimitás és elszámoltathatóság valós forrásai. Beszélt a pártatlanság és méltányosság követelményéről, arról, hogy az eurozóna válsága nyomán kialakítandó megoldások, mechanizmusok nem veszélyeztethetik az eurozónán kívüli tagállamok hozzáférését az egységes piachoz, az egységes piacintegritását tehát fenn kell tartani, semmiféle diszkriminatív megoldást nem fogadható el Nagy-Britannia számára, de itt hivatkozik a többi eurozónán kívüli tagállamra is.

Fontos megjegyezni, hogy ebben a beszédben úgy fogalmazott a brit miniszterelnök, hogy ezeket a reformokat elsősorban szerződésmódosítással kellene foganatosítani, tehát Nagy-Britannia nem saját maga számára akar egyfajta kivételes helyzetet kialkudni, hanem Európa egésze számára szeretne egy új megoldást kialakítani . Beszédében Cameron arra hivatkozik, hogy más európai vezetők, többek közt Angela Merkel német kancellár is szükségesnek tartja a szerződések újbóli revízióját. Viszont Cameron azt is mondja, hogy ha a szerződésmódosítás nem elfogadható bizonyos tagállamok számára, akkor ragaszkodik ahhoz, hogy újratárgyalják Nagy-Britannia uniós tagságának körülményeit. 2014 márciusában a Telegraphnak adott interjújában tovább megy, és azt mondja, hogy 2017 decemberéig szeretné, hogy vagy a szerződésmódosítás vagy a kétoldalú megállapodás megszülethetne Nagy-Britanniával és az új feltételek ismeretében kellene megtartani majd 2017 decemberéig a referendumot a maradásról.

Erőfitogtatás vagy tényleges kilépési szándék?

Az európai uniós tagság felmondásának témáját számos tagállamban napirenden tartják a politikai pártok a belföldi szavazatszerzés céljából, komoly szándék nélkül, azonban az Egyesült Királyságban más a helyzet, a szigetországban valós szándékról van szó, ami reflektál a brit társadalmat jellemző euroszkepticizmusra. „Ha megnézzük a 2013-as közvéleménykutatási adatokat, akkor azt látjuk, hogy 2013 során minden hónapban a kilépést támogatók voltak a többen, ez 2014-re már módosult, itt már elég vegyes a megoszlás a kilépést támogatók és ellenzők között az adatokban, a 2015-ös adatsorok pedig minden hónapban a bennmaradók számát mérik magasabbra, ráadásul az Ipsos Mori intézet júniusi közvélemény-kutatása hatvanhat százalékra mérte a bennmaradók arányát” - hívta fel a figyelmet Juhász Krisztina. „Ugyanakkor ha egy újabb belső válság megrendítené Európát, akkor lehet, hogy az euroszkeptikusok kerülnének többségbe, ezért akar reflektálni a kormányoldal erre a Függetlenségi Párt jelentette versenyhelyzetre, másrészt pedig egy valós társadalmi jelenségre, az euroszekpticizmusra” - fűzte hozzá. A kérdésben a brit miniszterelnök azt az álláspontot képviseli, hogy maradni kellene az Unióban, de át kellene alakítani Európát első lépésként, és ha ez nem megy, akkor

2015 júniusban a Guardian online változata idézett egy titkos diplomáciai iratot, melyben Cameron egy meg nem nevezett uniós vezetőnek azt mondta, hogy ő a népszavazási kampányban a kilépésre mint kockázatra fogja felhívni a figyelmet.

Merre tovább az EU után?

Amennyiben komolyan eljátszunk gondolatban azzal a lehetőséggel, hogy Nagy-Britannia elhagyja az európai integráció szervezetrendszerét, akkor nem szabad kihagynunk ennek a lehetőségnek az igen komoly következményeit. Az Egyesült Királyság több mint negyven éve tagja az európai integrációnak, olyan mértékben kapcsolódott össze a brit és a többi EU tagállam gazdasága és társadalma, hogy mindenképpen egy részletes szabályozást igényelne a kilépés esetére. Elég arra gondolni, hogy több millió más tagállamból származó uniós polgár dolgozik Angliában, ugyanez igaz brit állampolgárok sokaságra is. Ezt a viszonyrendszert szabályozni kellene, ugyanis nagyon intenzív a szolgáltatás- és az árukereskedelem a többi tagállammal, felmerülnek fogyasztóvédői kérdések, valamint számos olyan kérdés, mely mindkét felet érinti. Az Európai Unió alapszerződései elveszítenék hatályukat Nagy-Britanniára nézve a kilépéssel, ami iszonyatos joganyag-mennyiséget jelent, amit pótolnia kell az országnak, ez már önmagában egy óriási törvényhozási kihívás. Mindemellett

Hatályukat vesztenék azok a kereskedelmi megállapodások is, melyeknek a haszonélvezője Nagy-Britannia. Ha valóban kilépne a szigetország az Európai Unióból, akkor jelentkezne egy komoly belpolitikai, alkotmányos kihívás is. A skót nacionalisták ugyanis bejelentették, hogy egy esetleges népszavazás esetére vétójogot szeretnének maguknak, ez nyilván akkor lenne probléma, ha a szavazók nagy része a nemre szavazna, a skótokról pedig tudható, hogy Európa-pártiak. Ebben az esetben még az sem kizárt, hogy egy újabb skót népszavazásra kerülne sor a szakításról az Egyesült Királysággal. Tehát egy komoly alkotmányos problémához vezetne és akár az államszövetség felbomlását is eredményezhetné egy nemleges végeredményű népszavazás, ami ugyan nem túl valószínű, hiszen a Konzervatív Párt, mely megnyerte a 2015 májusi választásokat, a bennmaradás mellet fog kampányolni. Nagy kérdés, hogy Nagy-Britannia és az EU viszonyának újratárgyalása mikor indulhat meg, mivel igen szűkös az idő, a korábban említett 2015 júniusi diplomáciai leirat hivatkozik arra, hogy Cameron szerint 2016 folyamán tartanák meg a népszavazást, csakhogy a népszavazás előtt le kell folytatni az egyeztetéseket az új szerződésről, vagy éppen a Nagy-Britanniával való viszony újragondolásáról. „E tekintetben a briteket szorítja az idő, az EU jelenleg a görög válsággal van elfogadva, 2017-ben pedig nem lesz a legjobb a tárgyalásra a légkör, ugyanis 2017 első felében francia elnökválasztások lesznek, ősszel pedig német parlamenti választások, ráadásul 2017 második felében az EU soros elnökségét Nagy-Britannia tölti be, és elég sajátos lenne, ha a soros elnökség alatt járulnának urna elé a szavazópolgárok a kilépésről” - mondta el Juhász Krisztina. Több szempontból is érthető tehát, hogy miért szeretné 2016-ig a tárgyalást és a referendumot is lebonyolítani David Cameron.

Hogyan lehet kilépni az Unióból?

„2009-ig nem volt semmilyen szabály arra az Európai Unió jogában, hogy hogyan lehet kilépni a szervezetrendszerből” - erről már

Szalai Anikó

, az SZTE ÁJTK Nemzetközi Jogi és Európa-jogi Tanszékének adjunktusa beszélt a SZEGEDma.hu-nak. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett volna, csak alapvetően a nemzetközi jog volt a mögöttes szabályrendszer, ami ennek a lehetőségét szabályozta. 2009-ben a Lisszaboni szerződéssel bevezették a kilépés intézmény szabályozását, erről néhány mondat erejéig szól a szerződés, az 50. cikkben. A kilépésnek egy viszonylag hosszadalmasabb eljárása van, ezzel azt akarták elérni, hogy a tagállamok ne tudjanak ki-be lépni a szervezetből.

A folyamat szerint a tagállam bejelenti a kilépési szándékát, ahhoz, hogy ez megtörténjen, azt tűzik ki feltételként, hogy komoly ügyekben való változás következzen be, ami indokolja az adott állam esetében azt, hogy ki szeretne lépni, vagy valamilyen módon a tagállamnak is szuverén joga is szerepet játszik, de azért ez egy komoly elhatározás és szándék legyen. A tagállam bejelenti kilépési szándékát, erről először az Európai Tanács dönt, vagyis az Európai Unió kormányfőinek és államfőinek tanácsa, kidolgoznak egy megállapodást a kilépés procedúrájára. Azért születik megállapodás, mert az Európai Unióban rengeteg jog és kötelezettség terheli a tagállamokat, például meg kell arról állapodniuk, hogy mi lesz a sorsa a támogatásoknak, melyeket az előző években kapott az adott állam, az elszámolások tekintetében, vagyis rengeteg kérdést foglal ez magában. Ezen megállapodás megkötésekor tulajdonképpen egy nemzetközi szerződést készítenek, amit az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia és az Európai Tanács fogja megkötni a tagállammal. Ez a nemzetközi szerződés fog minden kérdést szabályozni, mint például pénzügy vagy érvényesség - ezekre nincsenek általános írott szabályok, ezekre az adott megállapodás fog vonatkozni. „Elviekben az is lehetőség, hogy ilyen megállapodás hiányában vesztenék hatályukat az alapítószerződések a kilépni vágyó tagállam viszonylatában, erről azt mondja az 50. cikk, hogy az alapító szerződések a kilépett tagállamban vagy a kilépésről szóló megállapodás hatályba lépésével vesztik el hatályukat, vagy pedig ha ilyen megállapodás nem létezik, a kilépés bejelentésétől számított két év múlva” - mondta el Juhász Krisztina. „Történelmi példákat nézve más nemzetközi szervekből is léptek már ki tagállamok, olyan szervezetekből, melyekben szintén nem volt meg a kilépés koncepciója az adott szervezet alapító okiratában” - fogalmazott Szalai Anikó. Példaként említette, hogy az ENSZ alapító okiratában sincs benne, hogy hogyan léphet ki egy tagállam, mégis 1965-ben Indonézia kilépett, mert megromlott a kapcsolata Malajziával, fél évvel később pedig minden gond nélkül visszavették, nem kellett újra lefolytatni a felvételi eljárást. Történelmi példák akadnak a kilépésre és a kizárásra is, és a folyatás az adott állam céljaitól függött. A legtöbb nemzetközi szervezet alapító okirata nem tartalmaz szabályokat a kilépésről, mivel a szervezet célja az, hogy az integráció előrelépjen, nem az, hogy országok távozzanak a szervezetből.

Az Unióban van arra lehetőség, hogy ha a tagállamnak bizonyos szabályokkal problémái vannak, akkor csak annak betartása alól húzza ki magát. Már mikor létrehozzák a szabályokat, akkor felmerül ez a kimaradási lehetőség, ezt nevezzük opt-outnak, amikor egy tagállam azt kéri, hogy ne kelljen részt vennie egy adott szabályozásban, például az angolok ily módon eleve nem vesznek részt a monetáris unióban. Van erre lehetőség, sőt arra is van, hogy utólag vonuljon ki egy tagállam egy adott szerződésből. Ez rengeteg gazdasági-politikai kérdést vet fel, bár jogilag megoldható, mert „mindössze” módosítani kell a szerződéseket.

Az európai uniós alapszerződések nem tartalmaznak a kizárásra szabályozást, egy olyan szabályt tartalmaznak, amely a tagsági jog és a szavazati jog felfüggesztésére vonatkozik, ami nem kizárást jelent, hanem azt, hogy felfüggesztik az Európai Tanácsban az adott állam szavazati jogát. Ehhez az kell, hogy az adott tagállam nagyon súlyosan megsértse az EU alapvető elveit, ez is egy hosszabb folyamat, a Európai Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Tanács mind részt vesz ennek megállapításában, itt arról van szó, hogy komolyan veszélybe kerül a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok tömeges eltiprása jelentkezik az adott államban. Vannak Európai Uniós jogászok, akik szerint mivel szabályozza a kilépést és a tagsági jog felfüggesztését az Európai Unió joga, de nem szabályozza a kizárást, ezért nem lehet kizárni senkit az integrációból, ezzel szemben akadnak olyanok, akik azt mondják, hogy a nemzetközi jog általában lehetővé teszi, hogy egy szervezetből kizárjanak egy tagállamot, ha abba beleegyezik az összes többi tagállam, akkor elméletben lehetséges. „Véleményem szerint önmagában a kizárás nem alkalmazható, hanem az is egyfajta közös megegyezéssel, esetleg a tagsági jog felfüggesztése után, a tagállam kérésére lehetséges, önmagában a tagállam akaratával szemben nem lehet kizárni senkit” - fogalmazott Szalai Anikó. Ebben nem az rejlik, hogy jogilag nem lehet megtenni, hanem a szolidaritás elve rejtőzik mögötte, miszerint ha egy tagállamban problémák vannak, akkor is a többieknek szolidaritást kell mutatnia és meg kell oldani a helyzetet és meg kell próbálni benntartani az integrációban.