A milliók életét követelő örmény genocídiumra emlékeztek Szegeden + FOTÓK

Máig nem tudni pontosan mennyi keresztény örményt küldött a halálba száz évvel ezelőtt az Oszmán Birodalom. Becslések szerint körülbelül másfél millióan vesztették életüket a modern kori népirtásban, ami gyakorlatilag majdnem egészében megsemmisítette az örményeket. Kedden a szegedi Nemzetiségek Házában emlékeztek meg a szörnyűségekről.

1915. április 24-én vették fogságba a konstantinápolyi örmény értelmiséget, ezzel kezdetét vette az évekig tartó vérengzés, amelynek következtében az addig milliós népesség létszáma néhány tízezerre csökkent. Törökország máig tagadja felelősségét a népirtásban, annak ellenére is, hogy idén április 15-én az Európai Parlament határozatban szólította fel az országot a rémtettek beismerésére. Törökország álláspontja, hogy az Oszmán Birodalom katonái "csak" a területen élő örményeket gyilkolták meg. Napjainkra szinte a felejtés homályába merültek a 100 évvel ezelőtti események. A genocídiumban megszámlálhatatlan örmény vesztette életét, mert a hajdani Oszmán Birodalom terjeszkedni kívánt - mondta kedden a szegedi megemlékezésen

Tóth Rózsa

grafikus. A hódmezővásárhelyi születésű művész örmény családból származik, ezért könnyeivel küzdve mesélt az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület és a Nagy Mészárlás Múzeuma felajánlásából származó korabeli fotók gyűrűjében. Éhen halt gyerekek és felnőttek, csontvázra fogyott meztelen nők és csecsemőik, felakasztott és lefejezett örmény vezérek, hercegek, értelmiségiek és az őket bújtató törökök kegyetlen megtorlása - sokkoló képek a falakon, amelyek mind a vérengzés pillanatait örökítették meg. Bevett megszégyenítési módszer volt például a deportált örmény nők és gyermekeik meztelenre vetkőztetése, akiket a sivatagba küldtek, mintegy megadva nekik a halálos ítéletet. „Élhetnek a sivatagban, de sehol máshol” – mondta cinikusan egykor

Talát pasa

, az Oszmán Birodalom belügyminisztere azokról a táborokról, ahová az örményeket deportálták. Akikkel nem a kiszáradás vagy a kiéheztetés végzett, valamilyen végzetes fertőzés következtében hunyt el. Tóth Rózsa szorgos és becsületes emberekként jellemezte az örményeket, akiknek egyetlen hibájuk az volt, hogy egy birodalom terjeszkedésének útjában álltak. Az a néhány százezer szerencsés, aki idejében elmenekült a borzalmak elől, mára asszimilálódott a világ nemzeteibe, így néhányak Magyarországon leltek otthonra. "Büszke lehetek arra, hogy magyar örmény vagyok" - mondta, utalva ezzel a népre jellemző erényekre. Szomorúan tudatta, hogy hazánkban egyre kevesebben emlékeznek meg a megrázó eseményekről, s az vérengzés után világszerte a felejtés évtizedei következtek.