Hegedűszóval vette volna vissza Szegedet Horthy egyik utolsó tisztje + FOTÓK, VIDEÓ

Négyszázötvenhét hadnagyot avattak fel 1943-ban a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián, heten élnek már csupán közülük. A szegedi Török Pál Miklós háromszor sebesült meg a háborúban, a saját szemével nézte végig, amint több tízezer ember elevenen megsült Drezdában, éveket töltött egy orosz koncentrációs táborban és '56 után is nyolc hónapot ült. Horthy Miklós egyik utolsó tisztje azóta is annak él, hogy tisztára mossa bajtársai nevét - mert nem a németekért, vagy a nácizmusért harcoltak, hanem hogy a magyaroké maradhasson, ami őket illeti.

"A szememben szerb kézigránátszilánk van, a combomban orosz tüzérségi repesz, és csak hogy a nyugatiak se maradjanak ki, Drezdánál légnyomást kaptam" - sorolta hadi sérüléseit

Török Pál Miklós

. A 93 éves nyugalmazott honvéd az egyik utolsó Ludovikás katona, heten maradtak csupán, akik vele esküdtek fel. Több nemzet hadseregével is harcolt a bácskai fronton, majd a háború végén, 1945 februárjában Drezda mellett nézte végig, amikor a szövetséges repülőgépek a földdel tették egyenlővé a várost és több tízezer civilt hamvasztottak el saját házukban. Életét annak köszönheti, hogy a város külterületén állomásozott katonáival, így ő "csak" részlegesen megsüketült a támadásban. Grazból, egy katonai kórházból vitték el az oroszok májusban, élete nagy megpróbáltatásai azonban még csak akkor kezdődtek.

"Azért haltak meg a barátaim, hogy Kassa, Kolozsvár, Újvidék megmaradhasson"

Tiszti egyenruhájában, kitüntetések soraival a mellén fogadott minket szegedi otthonában az idős katona. Parolinja arany parkettáján három ezüst csillag sorakozott, ezredesi rangjelzését azonban nyugállományban adományozták neki, hadnagyként esküdött fel a haza védelmére, és ebben a rangban is szerelt le a háború végén. Mondhatjuk, hogy a katonáskodás a vérében volt, hisz anyai ágon ősei skót főnemesi családból származtak, apai ágon pedig janicsárok voltak. "1922. március 14-én születtem Kétegyházán, édesanyámnak gyakran mondogattam is: bárcsak egy kicsit tartogattál volna még, hogy nemzeti ünnepünkön ünnepelhessem születésnapomat. Jó humorú asszony volt, azt válaszolta: fiam, akkor '56 miatt nyolc évet ültél volna, nem nyolc hónapot" - kezdett bele elképesztő élettörténetébe az idős veterán. Cikkünkben csak szemezgetni tudunk abból a több életre is elegendő élményből és tapasztalatból, melyet családjának három kötetben foglalt össze a honvéd. Életéből Mostohafiak címmel könyv is készült, amely rajta kívül egy Dunántúlon és egy Budán harcoló tiszt, illetve egy auschwitzi zsidó történetét is bemutatja.

Ludovikás tisztek eskütétele 1943. augusztus 20-án, a szegedi Török Pál Miklóssal.

"457 hadnagyot avattak fel 1943 augusztusában, közöttük öten voltunk osztályelsők a Ludovikában. Az egyik a Tatárhágónál esett el, a másik Tordánál, a harmadik a Hortobágyon, a negyedik pedig Budapesten - az öt osztályelső bajtárs közül 21 éves koromra egyedül maradtam, mind a négyen hősi halált haltak. Azért vállalom ezeket a riportokat, hogy bajtársaim becsületét megvédhessem" - mesélte az öreg katona. Tizennyolc esztendős volt, amikor a Felvidék visszacsatolásáról hírt adott a rádió, édesapja mellett zokogva rogyott térdre a család, és együtt énekelték el a Himnuszt. "Akkor fogadtam meg, hogy katona leszek, és azért fogok küzdeni, hogy ez megmaradjon nekünk. Mi nem a nácizmusért, vagy a németekért harcoltunk, hanem azért, hogy a miénk maradhasson Kassa, Kolozsvár, Újvidék. A Dontól Kőszegig ezért haltak meg a barátaim" - hangsúlyozta. Arról álmodozott, hogy nyugdíjas éveit majd Kolozsváron töltheti el, magyar lobogó alatt. Sem vele, sem pedig a magyarsággal nem volt ilyen kegyes a történelem a későbbiekben.

Makóra figyelt az egész világ

Szerbiai sebesülését követően a 201-es dandárhoz nevezték ki a hadnagyot - 1944 őszén járunk, a Csongrádon kialakított hídfőálláson kapták a parancsot, hogy mentsék fel az akkor már szovjet-román csapatoktól körbezárt Makót. Egy öreg cigány zenész is volt a katonái között, aki valahonnan kerített egy hegedűt, és azon húzta el a katonák kedvenc nótáit. Akkor is rákezdett volna, mikor az oroszok már tűz alá vették őket, de Török Pál Miklós azt mondta neki: hagyjad csak, fiam, már az oroszok húzzák! Az oroszok szeptember 26-án foglalták el Makót, egy gyalogezred azonban ideig-óráig visszavette, hét T-34-es harckocsit is kilőttek Makó és Földeák között. "A világ nagy rádióállomásai is beszámoltak a dél-alföldi harcok helyzetéről, úgy tűnt, hogy a magyar Alföld sorsa itt, Makónál pecsételődik meg. A hadvezetés minden helyi erőt ide kívánt csoportosítani, ebbe pedig mi is beletartoztunk" - mondta el Török Pál Miklós.

Arad nem sokkal korábban esett el, és Földeák is átesett egyszer a "felszabadításon", ami több nő megerőszakolását jelentette a helyeik szerint. "Tüzérségi és aknavetőtűzben tartottuk a frontvonalat, a kukoricásból pedig orosz és román csapatok szállingóztak ki. A sapkájuk alapján lehetett őket megkülönböztetni, illetve az oroszoknak mind géppisztolyuk volt, a románoknak csak puskájuk, mint nekünk. A szomszédos, 51. gyalogezred már visszavonult, mi csak akkor kaptuk a parancsot, mikor a T-34-esek is előretörtek és a bekerítés veszélye fenyegetett. Páncélosaink nem voltak, a 37 mm-es páncéltörőink sem tudták ezeket a fémkolosszusokat megállítani, így nekünk is vissza kellett vonulni" - emlékezett vissza.

Budapestet védték volna, de Szeged visszafoglalására utasították őket

Ellentámadást rendeltek el hajnalban, azonban visszavonulásra kényszerítette őket az óriási túlerő, Sándorfalván rendezkedtek be, amikor október 11-én megérkezett a parancs: vonuljanak fel Budapestre, a vár védelmére. Éjfél után azonban egy újabb utasítás érkezett, melyben azt írják: egy SS-hadosztály van mögöttük, akikkel vissza kell foglalniuk Szegedet "Mint utólag kiderült, az egész hazugság volt, azért adták ki ezt a parancsot, hogy felmorzsolódjunk a harcokba, és ne legyünk útba Budapesten. Négy napra rá, október 15-én kezdődött ugyanis meg Horthy Miklós kiugrási kísérlete a háborúból, mi pedig nem lehettünk ott a fővárosban, hogy megvédjük azt a német csapatoktól" - emlékezett vissza. https://www.youtube.com/watch?v=7Y2TCNUD5sY Egy kicsit máshogy zajlott ez a bizonyos alföldi csata, mint azt a propagandafilmek megörökítették. A szegedi Fehér-tóig tudtak előretörni, de a küzdelem kilátástalannak bizonyult, hisz kézifegyverekkel felszerelt, kis létszámú alakulat feszült neki a jól felszerelt oroszoknak. "A Fehértói Halászcsárdának volt egy fatornya, melyből a tüzet vezették ránk az addigra betonbiztos védelmet kiépített oroszok. Foszforos lövedékkel felgyújtottuk. Néhány év múlva ott ettem egy halászlevet, és az öreg pincértől meg is kérdeztem, nem volt ennek a csárdának egy szép fatornya? Ő azt válaszolta: igen, de felgyújtották a fasiszták. Mondtam neki, hogy én voltam az a bizonyos fasiszta" - mesélte. Rövid idő múlva már a Kiskunmajsa melletti Szanknál ásták be magukat, ott hagytak csak nekik az orosz csapatok egy szusszanásnyi időt. Itt helyzetük már kilátástalanná vált, a tüzér hadnagynak néhány lövedéke maradt csak, és úgy túlhevültek a fegyverek, hogy tüzelni sem lehetett velük. "Már csak szőlőkaróval és kövekkel tudtunk volna védekezni, ennek ellenére a főhadnagy megtiltotta a visszavonulást. A következő pillanatban egy orosz gyalogsági gránát csapódott közénk, és egy szilánk engem is eltalált. Összeestem, de még hallottam, amint a beosztottam rádión jelenti, hogy Török főhadnagy megsebesült. Mielőtt elájultam volna, még kijavítottam: csak hadnagy vagyok" - emlékezett vissza.

"Elesett Varsó, Budapest, Bécs, Berlin, most jön London és New York"

A háború vége egy kórházban érte Ausztriában. 1945 május 9-én, hajnalban érkeztek az orosz katonák Grazba, ahol több mint tízezer hadifogoly mellett a Drezdánál megsebesült Török Pál Miklós is lábadozott. "Szakály Sándornak is megírhatnám, mert valószínűleg a történészek sincsenek tisztában azzal, amit én ott a saját fülemmel hallottam. Ludovikás tisztnénk tanultunk oroszul, így jól értettem, amikor az NKVD-s (

a szovjet Belügyi Népbiztosság - a szerk.

) ezredes azt mondta nekünk: Miért nem álltatok át korábban? Elesett Varsó, Budapest, Bécs, Berlin, most jön London és New York. Hála istennek, hogy ez végül nem történt meg, de talán ha tovább mennek és Texasban csináltak volna internáló táborokat, ha az ottaniak is megismerik ezt a kommunizmust, talán másképp viselkednek velünk 1956-ban" - mesélte.

Grazban először úgy gondolták: vége a háborúnak, így végre ők is hazatérhetnek. Sajnos azonban gyorsan világossá vált, hogy itt még nem ért véget a megpróbáltatásuk, a haza helyett az őshazáig vitték őket. "Ahogy elhaladtam a belvárosban megláttam, amint egy orosz kiskatona egy betört üvegű kirakatból pakolászik. Mellettünk sétált egy orosz tiszt, aki szintén észrevette ezt, előkapta a pisztolyát és szétlőtte a katona fejét, majd szó nélkül ment tovább. Azt gondoltam, ha ezek a sajátjukkal így bánnak, mi lesz velünk?" - emlékezett vissza a katona. Néhány lépéssel később aztán egy ukrán teherautóról őt is célba vette géppuskájával az egyik katona, de csak nevetve a feje fölé engedett el egy sorozatot, a ludovikás tisztre így golyó helyett néhány falevél hullott csak. A határon cigányzenekar fogadta őket, de a 35 ezer magyar katonának nem volt ünnepi hangulata. Jánosházára vitték őket, közülük 2500-at tettek fel a vonatra, és először Foksányba, a román lágerbe vitték őket, majd onnan Konstancába kerültek. A legénységi állománynak itt amnesztiát adott Sztálin, csak az SS-katonákkal és a kétszáz tiszttel - közöttük Török Pál Miklóssal - futott ki a Transylvania nevű román hajó Novorossiysk irányába. Itt zenészeknek adták ki magukat, hogy megszökhessenek, de miután semmilyen hangszeren nem tudtak játszani és egy magyar katona lebuktatta őket, egészen a Kubány folyó partjáig szállították tovább a csapatot.

Az SS mentette meg Lenin testőrének életét

1945 decemberében egy egész hónapot töltöttek el úgy egy helyi csárda elhagyott épületében, hogy egy falat ételt sem kaptak. "A háborúban a németek ciánnal dolgoztak a népirtáson, az orosz mentalitás az olcsóságra törekedett, egyszerűen csak nem adtak enni, hogy éhen haljunk. Leleményességünkön múlott az életünk" - mesélte. Először füvet szedtek a környékről, azt ették, majd a szomszédos kolhozban öklömnyi krumplikat találtak a földön, ebből annyi volt, hogy a környéken aludttejre is cserélhették. Mivel a foglyokat őrző tatár katona sem kapott enni, így ő maga segítette az élelemszerzést, és közösen főzött a rabokkal. Végül a kaukázusi Elbruszon kötöttek ki, egy 2500 méter magasan kijelölt haláltáborban. A 1947 végéig tartó fogság során a Ludovikás tisztek testvérként segítették egymást, egyedül szeretteik emléke és a humor tartotta őket életben. Ugyanitt raboskodott - a több nyelven tudó Török Pál Miklóssal beszélt is - Lenin személyes testőre, aki tíz évet kapott, miután Sztálin átvette a hatalmat. Elmondása szerint a lágerben lévő SS-ezredes utasítására kaphatott enni az idős, éhhalál szélén lévő testőr. "Az élet legnagyobb ajándéka az egészség, a becsület és a humor, ez rántott vissza minket oly sokszor a halál torkából, miközben egy tányér korpalevessel dolgoztunk 12 órát naponta" - emlékezett vissza.

A monarchia tisztjeinek még mazsolás kalács jutott hadifogolyként

A lágerben egy éves keresete 5 rubel volt, amin egy marék babot tudott venni. Ezzel ünnepelte volna 25. születésnapját az addigra negyvenöt kilósra fogyott, ereje végén járó fogoly. "Betettem egy tál vízbe, hogy megfőzöm, mire bejött egy tiszt, hogy vigyek el egy gerendát a láger másik végébe. Mondtam, hogy beteg vagyok, mire összevert és a földön megrugdosott, majd a hátamra dobta a gerendát. A hegyoldalon összegörnyedve vittem a gerendát, a hirtelen jött vihar kimosott a láger elé, és ez alatt az egy évi keresetem, az öt rubelt érő szárazbab szénné égett" - mondta. Édesapja még az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként esett orosz fogságba, elmondása szerint akkor a fele zsoldjukat megkapták és mazsolával ehették a kalácsot. Néhány évtized múlva a ludovikás tiszteknek a rohadt krumpli haját kellett összegyűjteniük, hogy ne haljanak éhen a táborban, ezt a kályhán sütötték át, hogy ropogósabb legyen. Háború és háború között is lám mekkora különbség lehet! 1947 májusában egy orosz tiszt értesítette őket, hogy hazaszállítják a magyar katonákat, a halállágerből így egy "feljavító" lágerbe kerültek a csontsoványra fogyott katonák, itt élesztősörrel és krumplipürével próbálták kikupálni őket, hogy ne tűnjön úgy, mintha olyan szörnyen bántak volna velük. Még a láger udvarán is kellett sétálniuk meztelenül, hogy egy kicsit lebarnuljon a hullasápadtra fehéredett bőrük. Romániában adták át őket a magyar hatóságoknak, a küldött egy beszédet is mondott nekik arról: itthon is mennyit kellett szenvedniük, sokszor csak babot ehettek. A hadifoglyok zsörtölődtek, sokan bekiabálták: bárcsak láttunk volna babot! A beszéd így abba is maradt - emlékezett vissza a ludovikás tiszt.

1956 is a Csillagban ért véget

A harctéren, élesben elsajátított elsősegély-ismereteit kamatoztatva egészségügyi vonalon szeretett volna elhelyezkedni, végül gyógyszerésznek tanult tovább. 1956-ban lefokozták, mert a szegedi események egyik provokálójának tartották. Ő G. B. Shaw Szent Johannáját nézte a színházban, melynek épületére átterjedt a korábban Ady téren kirobbant tüntetés tüze. Lyukas zászlóval a kezükben vonultak be emberek, majd mindenki állva énekelte a Himnuszt Török Pál Miklós pedig úgy szólt a színházban lévőkhöz: Aki magyar, álljon fel! Persze mindenki felállt, ez a mondata azonban nyolc hónap börtönt jelentett számára, melyet a szegedi Csillagban, majd Tökölön kellett eltöltenie. A rendszerváltást követően ezredesi rangra emelték a nyugállományú, sokat látott katonát. Azóta számtalan iskolában, interjúban és rendezvényen elmesélte már történetét, hogy tisztára moshassa bajtársai nevét. "Könny szökött a szemembe, mikor néhány évvel ezelőtt Hende Csaba honvédelmi miniszter azt mondta az augusztus 20-i tisztavatáson: vonják ki kardjukat, mint a régi ludovikások! Akkor éreztem először, hogy rehabilitáltak minket" - zárta szavait.