"Az első világháború a szenvedésről szólt" - a 46. gyalogezred történetéről Szegeden

A szegedi illetőségű császári és királyi 46. számú gyalogezred Isonzó melletti harcairól, valamint a csaták helyszínén, a szlovéniai Mrzli vrh hegyen végzett kutatásokról és egy százéves történet felgöngyölítéséről tartott előadást Négyesi Lajos nyugalmazott alezredes, egy előadás-sorozat keretein belül, amely a Lengyel- Magyar Kulturális Közhasznú Egyesület, a Meritum Egyesület és Katolikus Ifjúsági Alapítvány támogatásával jött létre.

"A háborúnak akkor van vége, ha az utolsó katona is megkapta a végtisztességet" - mondta el Szegeden

Négyesi Lajos

nyugalmazott alezredes, hadtörténész. Négyesi 2001 óta foglalkozik hadtörténettel, és kiemelt fontosságot tulajdonít a történelmi helyszíneknek, csatatereknek, ennek jegyében járt 2002-ben Szlovéniában az Isonzó folyónál, pontosabban a Mrzli vrh-nél, a hegynél, ahol a 46. gyalogezred vívta harcait 1915 és 1917 között. "Az utazás különlegességét az adta, hogy utazásunk célja az isonzói események általános megismerése volt, azonban az ott talált emlékek egy sokkal hosszabb utat indítottak el, amely végül egy jászapáti temetőben ért véget" - fejtette ki Négyesi. A nyugalmazott tiszt képeken mutatta be a Mrzli hegy kavernáiban, fedezéknek ásott mesterséges alagútjaiban talált magyar nyelvű feliratokat, mint például "Tarján", vagy a magyar felirattal is rendelkező oltár a kaverna kápolnájában. A hegy oldalában a kutatók ráakadtak egy magyar tiszt,

Pizetti Pál

emléktáblájára is. A Mrzli-hegyi harcok emléke máig él a helyiekben, megemlékezéseket, ünnepeket tartanak az itt elesettek tiszteletére, és a szlovén honvédelmi miniszter is meglátogatta a csaták helyszínét. Négyesi kiemelte, hogy a hegyen való harc maga volt a pokol, a vidékre a kemény telek jellemzőek, a sziklás talaj pedig lehetetlenné teszi az életvitelszerű lakást a Mrzli hegyen - mégis itt töltöttek el több, mint két évet a magyar katonák. "A lövészárkokat a sziklába vésték és mivel a sziklás terepen nem nőtt semmi, mindent magukkal kellett hordjanak, és a kényelmi szempont az utolsónak számított" - fejtette ki a hadtörténész. "A csatákban elesetteket is a hegyen temették el, azonban a sziklás talajon nem tudtak mély sírokat kialakítani, így az ellenséges tűz könnyen tönkretette a sírokat, ami förtelmes hullaszagot eredményezett a csatatéren" - tette hozzá. Négyesi Lajos felhívta a figyelmet a harctér kettősségét megjelenítő kegyhelyekre, a katonák által épített kápolnákra és templomokra, amelyek létrejöttét a katonák hitén kívül az is motiválta, hogy az építészethez értő katonák frontszolgálat helyett kapták az építési feladatot.

"A szlovéniai út igazi hozadéka a 46. gyalogezred tisztje,

Diendorfer Miksa

életútjának feltárása volt, ugyanis az emberségéről híres alezredes háború utáni sorsa, nyughelye ismeretlen volt leszármazottjai számára, azonban segítettünk az egykori tiszt unokáinak, és

sikerült feltárni Diendorfer Miksa történetét

" - részletezte Négyesi Lajos. Az ismert volt, hogy a tiszt szolgált

Horthy Miklós

Nemzeti Hadseregében, azonban a második világégés utáni sorsa tisztázatlan maradt. A kutatásokból kiderült, hogy Diendorfert a Rákosi-korszakban osztályon kívüliként bélyegezték meg, és Jászapátiba internálták, ahol nincstelenül, megalázottan töltötte utolsó éveit, a halál 1952-ben érte utol, azonban nem találtak sírkövet, amely emlékét őrizné. "A jászapáti temető 1952. évi sírjai között álló üres területen találtuk meg végül a maradványokat, két másik holttesttel közös sírban, a leletek pedig igen méltánytalan temetési szertartásról árulkodtak" - fejtette ki Négyesi Lajos. "Az, aki nem tiszteli az elhunytakat, ősbűnt követ el" - vonta le a konzekvenciákat a nyugalmazott tiszt. "Az emberi helytállás, az önfeláldozás, a katonahalál minden esetben a hősiesség megnyilvánulása. A hős személye példát ad az utókornak, azonban a centenárium kapcsán, helytelen lenne, magát a háborút úgy beállítani, mint hőstettek és a dicsőség színterét, hangsúlyozni kell, hogy rengeteg szenvedés okozott az embereknek, akik a szolgálatot nem önszántukból, hanem kötelességtudatból vállalták" - mondta el Négyesi. "Úgy vélem, a háborúra való megemlékezés legfontosabb feladata az elrettentés, az emberi helytállásról való megemlékezés mellett, szólni kell a háború borzalmairól és a szenvedésről, hogy a fiatalokban még csak föl se merüljön a gondolat, hogy milyen remek dolog lehetett a háborúban harcolni." - zárta gondolatait.