Kivándorlás – veszteség vagy lehetőség?

Az Európai Unió keleti bővítéseit követően a nyugat-európai munkaerőpiacok fokozatosan megnyíltak az új tagállamok munkavállalói számára. Mit lehet tenni, hogyan lehet megállítani, netán visszafordítani az elvándorlás folyamatát?

Az Európai Unió keleti bővítéseit követően a nyugat-európai munkaerőpiacok fokozatosan megnyíltak az új tagállamok munkavállalói számára. A magasabb bérek, a jobb munkakörülmények, a vonzónak látszó lehetőségek egyre több embert vonzanak, így tömegek választják a külföldi munkavállalást. Hazautalásaik ugyan jelentős jövedelmet jelentenek az otthoniak számára, mégis a legtöbb új tagállamban komoly társadalmi problémákat okoz elvándorlásuk. Mit lehet tenni, hogyan lehet megállítani, netán visszafordítani a folyamatot? A legegyszerűbb és leggyakoribb válasz valahogy úgy hangzik, hogy növelni kell a fizetéseket, és visszatérnek, vagy éppen el sem mennek az emberek. Persze ezt kimondani könnyebb, mint megvalósítani, hiszen a kelet-európai országok gazdasági helyzete nem teszi lehetővé a gyors béremeléseket. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy esélytelen lenne a migrációs folyamatok befolyásolása, megváltoztatása. A nemzetközi vándorlások, a képzett munkaerő elszívása (ahogy angolul nevezik, brain drain) nem új jelenség: a világ számos országa és régiója tapasztalta már meg a folyamat hátrányait. Így világszerte több kísérlet is történt arra, hogy megpróbálják megállítani a munkavállalók kiáramlását. A kérdés, hogy ezeket a tapasztalatokat eredményesen tudjuk-e alkalmazni Magyarországon? Egyes fejlődő országok nem egy esetben kísérleteznek azzal, hogy korlátozzák a külföldi munkavállalást, netán a kivándorlás egészét. Az Európai Unió jogrendszere nem teszi lehetővé az ilyen korlátozásokat, és ez nem is baj: az egységes munkaerőpiac hozzájárul ahhoz, hogy Európa gazdasága erősebb, versenyképesebb legyen. Az elvándoroltak ráadásul nem biztos, hogy egész életükre tervezik a külföldi munkát: elképzelhető, hogy a későbbiekben vissza szeretnének térni hazájukba, így otthon tudják hasznosítani a másutt szerzett tapasztalataikat. A feladat tehát csak részben az „otthon tartás”, sok esetben a visszatérés bátorítása, segítése tűnik a sürgetőbbnek. Ehhez kapcsolódóan sokszor azokat a béren kívüli tényezőket igyekeznek javítani, erősíteni, amelyek csökkentik a vándorlási szándékot. Ugyanis hiába a magasabb kereset az egyik legfontosabb motivációja annak, hogy valaki a kivándorlást választja, ezen kívül számos tényező befolyásolhatja a döntést. Ilyen például a lakóhelyéhez, az országához való kötődés, a családi kötelékek, az életminőség, a munkakörülmények. (A sort mindenki saját maga tudná folytatni.) Az is elképzelhető, hogy a kivándorlást a máshonnan érkező bevándorlás ellensúlyozza. Magyarországon is készült olyan migrációs stratégia, amely ezt a megoldást is mérlegelte. Hazánk esetében alapvetően az ide érkező bevándorlók két csoportját különböztethetjük meg: a határon túli magyarokat, illetve a távolabbról bevándorolni kívánókat. A környező magyarlakta területekről érkezők viszonylag könnyen be tudnak illeszkedni a magyarországi társadalomba, ugyanakkor a bevándorlásuk gyorsítja a határon túli magyar közösségek fogyását. A máshonnan érkezők esetében mindig kérdéses, mennyire lesznek képesek beilleszkedni, hiszen számos nyugat-európai tapasztalat mutatja, hogy az eltérő kultúrájú, vallású bevándorlók integrációja igen nehéz – sokszor lehetetlen – feladat. Ráadásul egyes hazai példák (például az ide érkező külföldi orvosok esete) azt mutatják, hogy az ide érkező bevándorlók egy része köztes állomásként fogja fel hazánkat, és egy idő után továbbköltözik Nyugat-Európába, Dél-Európába. Ezek alapján világos, hogy több szempontból sem tartható fenn a bevándorlás emigrációt ellensúlyozó szerepe. Az is fontos kérdés, hogy vajon csak a kibocsátó országoknak kell-e cselekedni a brain drain kezelése érdekében? Az 1960-as évek végén merült fel az az ötlet, hogy a fejlett világnak anyagilag kompenzálnia kellene az elvándorlás sújtotta fejlődő – afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai – országokat az agyelszívásért. Hiszen ők fizették a képzési költségeket, aminek a haszna már ott jelentkezik, ahova a szakképzett munkavállaló elvándorolt. Nem meglepő módon az ötletből nem lett semmi, de az elképzelés valószínűleg sokaknak tetszhet. Ha nem is ilyen néven, de az Európai Unióban is létezik ilyesféle kompenzáció: a gazdagabb országoktól az elmaradottabbakba áramló fejlesztési források így is értelmezhetők. De nem csak a brain drain „haszonélvező” régiói, hanem a kivándoroltak is segíthetik a kibocsátó országokat, és sok kutatás szerint erre érdemes is építeni. Mint korábban utaltunk rá, a külföldön dolgozók hazautalásai sok ország számára jelentenek komoly bevételi forrást. Ez Magyarország esetében a Világbank becslései szerint több mint évi 500 milliárd forintot jelent, és az ország GDP-jének majd’ két százalékára rúg. (Ez egyébként nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem magas: Moldovában az érték a GDP 24%-a!) Azonban a kivándoroltak más módon is hozzájárulhatnak a fejlődéshez: több ország, így például Lengyelország, Bulgária vagy éppen a fejlettebbek közül Németország, Ausztria is igyekszik kihasználni azt a lehetőséget, amit a külföldön élő kutatók, gazdasági vezetők, más képzett szakemberek jelentenek. Ők segíthetnek az újabb technológiák meghonosításában, kutatói, döntéshozói hálózatokat hozhatnak létre, amelyek mind az otthon maradtak, mind a kivándoroltak számára hasznosak lehetnek. Netán – és ez Lengyelország esetében volt a leginkább megfigyelhető – lobbizással, befolyásukkal segíthetik hazájukat. Nem véletlen, hogy a nemzetközi vándorlásokkal foglalkozó szakirodalomban egyre többször felbukkan az a vélemény, amely szerint nem csupán negatív folyamatként, hanem egyben lehetőségként is érdemes a brain drain-re tekinteni. Magyarországon a hirtelen megugró elvándorlás miatt természetes, hogy elsősorban a veszteségeket hangsúlyozzuk a folyamattal kapcsolatban. De ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor arra is fel kell készülnünk, hogy a migrációs irányok nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. Ezért érdemes ebből a helyzetből a legtöbbet kihozni, és – bármilyen furcsán is hangozzék ez – egyfajta lehetőségként, „erőforrásként” tekinteni a külföldön élő, munkát vállaló honfitársainkra.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg”.

Boros Lajos (Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszék)