Csúri Ákos országkrónikája az ötperces újságok korában

Országkrónika emberi szemüvegen keresztül - a szegedi gyökerű Csúri Ákos a hétköznapi emberek perspektívájából vetette papírra a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadot. Könyvéről a SZEGEDma.hu portálnak adott interjújában beszélt.

Negyed évszázadnyi barangolás és megszámlálhatatlan riport végére került pont

Csúri Ákos

Honfoglalók albérletben című művével. A szegedi születésű író, újságíró a rendszerváltás óta készített beszélgetéseit, riportjait fűzte egy csokorba könyvében, melyet április 11-én, délután öt órakor a Kapca kávézóban (Szeged, Rákóczi utca 1.) mutat be. Az évtizedek óta készülő műbe elsők között a SZEGEDma.hu pillanthatott bele, portálunknak az író is mesélt arról: hogyan élték meg az ország más-más pontjaiban élő emberek az első szabad választásokat és az azt követő éveket, mit gondolnak a demokráciáról, valamint miként lehetnénk albérlők helyett végre gazdái a saját országunknak.

- Nagy utazást dolgoz fel a könyv, amely szegedi kiindulással körbeéri az egész országot. Egy témaötlet sarkallta arra, hogy vonatra szálljon, vagy az időközben összegyűlt élményekből jött az elképzelés?

- Inkább úgy mondanám, hogy az ország utazott 25 éven keresztül, én csak ezt követtem nyomon. Kíváncsi voltam, hogy az úgynevezett hétköznapi emberek – azaz mi mindannyian – hogyan élték meg ezt az időszakot, miben hittek, miben csalódtak. Leggyakrabban Budapest és Szeged között ingázva rengeteget utaztam vonaton, a könyvben ezért is említettem meg, hogy akár a MÁV büfékocsi örökös tagja is lehettem volna... Minden innen, Szegedről indult ki számomra, hiszen általános iskolába, gimnáziumba, majd később egyetemre, főiskolára is ide jártam, így a pályaudvar, az alsóvárosi Tóth vendéglő, a Sárkány és a Kapca, no meg persze az egykori JATE Klub is kultikus helynek számít nekem, sok szép, kitörölhetetlen emlékkel. A vonatozások alatt ért élmények mély nyomokat hagytak bennem, s a mindenféle utazással együtt pedig kerek egésszé válnak a könyvben, Ezeknek az utazásoknak célállomásai vannak csupán, a végállomás nincs kijelölve. Hiába megy át az ember ezerszer egy város pályaudvarán, ha nem száll ki, hogy megnézze az ottani épületeket, és beszéljen az ott élő emberekkel, soha nem fogja azt a települést ténylegesen megismerni. És ugyanez érvényes az autópályákra is. Időnként le kell térni a kijelölt útvonalról, hogy felfedezzük az érdekeset, izgalmasat, időt álló értékeset. A könyvben megpróbáltam érzékeltetni, mennyire fontos az, hogy meghallgassuk a másikat, odafigyelve megismerjük a történetét. A műben mindenki magára és a környezetére, családjára, rokonságára, barátaira, munkatársaira ismerhet, hiszen éppen ettől országkrónika – csak emberi szemüvegen keresztül.

- Mi volt az a kérdés, amire a könyvben kereste a választ?

- Dokumentálni szerettem volna a rendszerváltozást a mindennapi élet oldaláról, mert úgy gondolom, hogy ebből az aspektusból még senki nem foglalkozott a témával. Mit jelentett ez a 25 év egy juhásznak, fafaragó mesternek, szikvizesnek, sírásónak, varrodásnak, kohásznak, bányásznak? Erre kerestem a választ. A másik, számomra rendkívül fontos, szinte küldetésszerű szándék, hogy népszerűsítsem az irodalmi riportot, ami sajnálatos módon letűnőfélben van itthon. Manapság ötperces újságokat írnak, és ezek olvasásához szoktatták az embereket. Én ezt a becses műfajt szeretném visszahozni ezekkel a humorral átitatott, emberközeli, valós történetekkel. A könyv szerkezete szándékom szerint azt kívánja, hogy az elejétől a végéig haladva olvassa az ember, de ha csak egy-egy fejezetnél, szinte találomra ütjöük fel, akkor is kaphatunk egy olyan olvasmányos képet, ami rávilágíthat, mi történt az elmúlt negyed évszázadban ezzel az országgal. A Dunántúl szélétől, Kerkateskándtól Gávavencsellőn át a határ túloldaláig, Kalotaszegig utaztam azért, hogy átfogó képet alkothassak.

- Nemcsak térben, de időben is nagy ugrások szerepelnek a műben, bizonyos történetek a világháborúig visszanyúlnak.

- A mű elején

Sanyi bácsi

és

Lóri bácsi

a hadifogságban töltött időszakról mesél, de ott van például 1956 és a mórahalmi sortűz is. Ezeken a sorsokon keresztül szerettem volna tisztába tenni azt, hogy az ország a '45 előtti időszakának, az '56-os sorsfordító eseményeknek és a kádárizmusnak milyen kihatása van a mai világra, és hogy miért volt szükség a korábbi rendszerek megváltoztatására. Ahhoz, hogy érthetőek legyenek az 1990 utáni történetek, kicsit bele kell kukkantanunk az azt megelőző 70 évbe. A rendszerváltás környékétől a sajtó is elkezdhetett olyan témákkal foglalkozni, amelyeket a történelemtanárok nem tanítottak - egy részük azért, mert nem akarta, mások pedig talán nem is tudtak róla. Fontos lépés volt ez, és innen indult a rendszerváltás, amely valahogy mostanra ért véget. Most kezdődhet csak az építkezés, egy olyan Magyarország megálmodása, amely az elmúlt 25 év összes pozitív és negatív tapasztalatából vonhatja le a tanulságokat és azokat felhasználva vázolhat egy szerethető és élhető jövőt.

- Van egy érdekes felütés a könyv elején, ahol feltette a kérdést: valódi rendszerváltás vagy csupán hatalomcsere történt? Hogy vélekedik erről ön, illetve hogyan látták ezt az interjúalanyok?

- A riportalanyok zöme a hatalomcsere – azaz a politikusok helyett a pénz lett a fő uralkodó – mellett teszi le a voksát. A könyv címe is igazából erre utal: a szovjet fennhatóság alatt albérlők voltunk a saját országunkban, a rendszerváltozáskor úgy gondoltuk, hogy végre a saját tulajdonunkba kerülhet ez a "lakás", és főbérlők leszünk. Ehhez reméltünk pénzbeli, politikai és ideológiai támogatást a Nyugattól – cserébe kaptunk olyan vadkapitalistákat, akik a mindenható pénz segítségével egy másfajta gyarmati sorba taszajtottak minket. Leraboltak mindent, amit lehetett, a hasznot lefölözték, és ez által ők lettek az új főbérlők, mi pedig hiába takarítottuk ki szépen a lakást a szovjetek után, cseréltük ki a rothadt vízvezetéket, és parkettáztuk újra a nagyszobát, jött a multi, jött a bank és szépen einstandolta, kisajátította az otthonunkat. Majd, amikor már mindent megszerzett magának, akkor továbbállt, de a lelakott lakást nem ránk, hanem a második-, harmadik hullámban érkező főbérlőcimborának adta át. S mindezt miért tehették meg? Mert a véleményformálók, a média vezetői, főszerkesztői jelentős többségben ugyanazok az emberek maradtak, akik az előző 40 évben kiszolgáltak, így húsz évig esélye sem volt egy új média kialakulásának, mert mindenütt a régi káderek dirigáltak. Így a jól megfontolt sugallatuknak köszönhetően az emberek azt a következtetést vonták le, hogy itt minden ugyanaz maradt. Ezért nem éreztek sok esetben semmit a rendszerváltozásból. Őszintén hiszek abban, hogy az elkövetkező évek során az albérletből valóban a saját tulajdonunkká válik ez a lakás, és főbérlőként jó gazda módjára tudunk vele bánni. Képesek leszünk a saját értékeinkre figyelni, megóvni azokat a gyermekeink számára.

- Kiknek a véleményét kérte ki minderről? Hogyan válogatta össze az interjúalanyokat?

- Egyszerűen: szembejöttek, és én szóba elegyedtem velük. Válogatás bizonyos szakmák esetében volt, sok munkahely a rendszerváltás után halálra volt ítélve – ilyen például a bányász, a bakter, a szikvizes. Róluk mindenképpen szerettem volna egy-egy külön portrét rajzolni. Tudatosan kerestem fel a volt szocialista nagyvárosokat is - Dunaújvárost, Tatabányát -, mert kíváncsi voltam, hogy a korábbi, kiemelt státuszból kiesve hogyan élték meg ezt a hatalmas változást. Más kérdés, hogy valaki egy belvárosi kutatóintézet élén mihez kezd a rászabadult politikai, ideológiai szabadsággal, és megint más, hogy a szegedi konzervgyár munkása megkapja ugyan ezt a nagy szabadságot, de éppenséggel elveszíti vele az állását. Mivel itt, Szegeden kezdtem a pályámat, nagyon sok történet ide kötődik. Érdekes volt újraolvasni, hogy 1991-ben mit gondoltak a munkaügyisek például az ingázók sorsáról, pedig én már akkor is sejtettem, hogy a tanyavilágban, a kis falvakban mekkora gondot fog jelenteni, ha egy cég úgy dönt: nem éri meg neki buszt szervezni ezen emberekért. Az események sajnos akkori kételyeimet igazolták, nagyon sokan veszítették el emiatt a munkahelyüket.

- Hogyha egy történetet emelne ki a könyvből, amivel jellemezné a rendszerváltás utáni problémákat, melyik lenne az?

- Ha a rendszerváltás utáni időszakot nézzük, akkor azt a Kádár-nosztalgiát emelném ki, amit a salgótarjáni üvegfúvó,

Gyenes József

szépen körülírt. Ő a háta közepére nem kívánja a szocialista-kommunista rendszert, de a biztonságérzet, amit az a korszak nyújtott számára, kellemes emlékeket idéz - óramű pontossággal érkezik a fizetés, a Merkúrnál ott a sorszám, hamarosan megkapja az autót, és ha jól viselkedik, a szakszervezet révén a vállalati üdülőben pihenhet évente vagy kétévente. A másik példánk

Erdélyi Zoltán

sükösdi juhász lenne. Ő 1964 óta maszekolt, és bár nagyon utálta a kommunistákat, meg az egész rendszerüket, nem azzal törődött, mint ahogy a rendszerváltást követő demokrácia filozófiai, társadalompolitikai aspektusai is hidegen hagyták. Arra nevelte az élet, hogy arra csak akkor vegyen valamit, ha egy összegben az asztalra tudja tenni az árát. Akkor alkudhat, vásárolhat, kifizetheti és elhozhatja – onnantól az övé. Ezzel a felfogással a devizahitelesek csapdájába sem esett volna – persze ehhez a gondolkodáshoz csakis kemény, napi munka, a fizetség megbecsülése passzolhat. Ezek az értékek hosszú és türelmes beszélgetések alatt rajzolódtak ki. Nem újságíróként kerestem meg őket. Érdeklődtem, figyeltem rájuk és egy idő után ők is érdeklődni kezdtek. Szeretném az olvasókból is kiváltani azt, hogy nyissanak egymás felé, hallgassák meg a másik történetét, hiszen mindenkinek van mit mondania. Én úgy beszélgetek az olvasóval, hogy mondok neki egy 500 oldalas monológot más emberek szavaival.

- Kivel szeretne beszélgetni? Azoknak szólna ez a könyv, akik a rendszerváltásra már az innenső oldalról tekintenek, vagy akik személyesen is megélték?

- Mindkét "tábor" számára tartogathat mondanivalót. Amíg a fiatalok nem tanulnak meg kérdezni, és nem tudják, hogy kihez fordulhatnak, addig nem ismerhetik meg az előző generáció világát sem. Ez a könyv abban segíthet nekik, hogy finoman kérdésmintákat teszek eléjük, melyeket követve ők maguk is feltérképezhetik az őket érdeklő kérdésköröket, saját családjuk, szűkebb pátriájuk múltját, közelmúltját, jelenét. Ahhoz, hogy megértsék, miért ekkora érték nekünk ez a szabadság, tudniuk kell azt is, hogy milyen volt előtte. Akik pedig ezt az időszakot érett fejjel élték át, azok a homlokukra csapva ismerhetnek rá a kor jellegzetes momentumaira. Például

Stadler Józsefre, Palotás Jánosra

. Számukra ez egyfajta emlékezetfrissítő, és elolvasva nekik is számtalan történet juthat eszükbe, ami jó apropót teremthet újabb beszélgetésekre baráti körökben, családokban.