Borbély László: Az úri szabó nem sűrűn varr magának

A tökéletes kézzel varrt öltönyt nem veszik észre, amikor bejön, hanem akkor veszik észre, amikor eltűnik - tartja a mondás, és e szerint él és dolgozik Borbély László. Az évtizedek óta úri szabóként dolgozó férfi munkái nem csak az utcákon köszönnek vissza, legutóbb a szegedi színház Hamupipőke című előadására varrt rokokó ruhákat. A kihalás küszöbén álló szakma nehézségeiről és szépségeiről az utolsó szegedi mesterek egyikével beszélgettünk.

Singer varrógép a sarokban, egy óriási tükör a falhoz állítva, hogy az ember tetőtől talpig pásztázhassa magát benne. A kicsiny kis helység ablaka alatt egy szürke öltöny felsőrész árván arra vár, hogy megkaphassa ékeit, a gombokat, egy másik pedig kibelezve időzik a vállfán, hogy gatyába rázzák. Ilyen

Borbély László

szegedi úri szabósága, ami minden porcikájával ragaszkodik a hagyományokhoz. Borbély László nagyapja Erdélyből hozta a szakmát, kisgyerekként mellette leshette el az alapokat. "Gyerekkoromban nagyon szerettem divatosan öltözködni, akkoriban az áruházak még nem kínáltak millió fajta konfekciót. Divatlapokból próbáltuk meg csiszolni tudásunkat, tartani a lépést az aktuális trendekkel" - tekintett vissza az úri szabó, aki már évtizedek óta űzi a szakmát. Nem is gondolnánk, milyen nehéz formát lehelni egy szimpla anyagba, amihez nem elég csupán a szakértelem, alázat is szükséges az apró gomblyukak kidolgozásától a hajtókák vasalásán át egészen a belső kidolgozásáig. "A felszín alatt is törekszünk az igényes kidolgozásra - mutatott rá az egyik könnyített zakóra. Karcsú alakot, mellrészt adunk neki, hiszen a jó zakó 15 év múlva is zakó."

De mi is különbözteti meg az úri szabót a többiektől? Az, hogy méret után dolgozik, egyedi kivitelezésben, a megrendelő igényei alapján mégpedig természetes alapanyagokból. Varratni presztízskérdés, valahol az 1970-es évek derekán kezdett elhalni a szakma, a többség ma már a konfekciókat kedveli: egyszerűbb leemelni a vállfáról a kész darabokat, és mi tagadás, sok esetben olcsóbb is. Borbély László felhívta a figyelmünket, hogy míg a fővárosban 120 ezer forintnál kezdődik a munkadíj, addig ő 40 ezerért is megvarr egy öltönyt. "Lassan több kuncsaftom van Budapestről, mert az utazási költségekkel együtt így is olcsóbban jönnek ki egy megrendelésből." Hiába faggattuk, vendégköréből nem szeretett volna név szerint megemlíteni senkit, de annyit azért elárult, hogy leginkább orvosok, brókerek, bankárok járnak a műhelybe. Beszélgetésünk közben leemelt néhány anyagmintát a polcról, hogy magunk is meggyőződhessünk róla, mi a különbség egy 27 ezer forint/méter árú angol szövet és a között, amiket a bevásárlóközpontokban tapogatunk. "Olyan, mintha egy Trabant és egy Bentley különbségeit vennénk alapul. Körülbelül 10 nap alatt megérkezik egy ilyen anyag, nálam pedig 200-300 mintából lehet válogatni. Határ a csillagos ég." Ezt bizonyítja, hogy a legdrágább ruhadarabot 300 ezer forintért készítette.

A szabó nem sűrűn varr magának öltönyt - erre derült fény, amikor Borbély Lászlót a témáról kérdeztük. Habár lóg a szekrényében egy szürke és egy fekete - természetesen angol gyapjúból készült - öltöny. A kézművestermékek szeretetéből adódik, hogy néhány szegedi Sallay cipő is akad a lábbelik között. "Sajnos kihalófélben van a szakma, mert nincs utánpótlás, pedig nagyon szívesen magam mellé vennék valakit gyakornoknak. Nagyon sokrétű az úri szabó munkája, hiszen itt elejétől a végéig végigkísérjük az öltönyök, a mellények, a nadrágok és kabátok útját" - mesélt a mesterség árnyoldalairól, majd hozzátette neki is külsős nadrág- és mellényszabó segít a nagyobb feladatoknál. Egyedül ugyanis nem lehet bírni a tempót, jó 30 óra, mire egy ruhadarab felveszi végső formáját. Szegeden négyen ha vannak, akik úri szabóként viszik tovább a tudást. "A minap betért hozzám egy úr, aki közölte velem, hogy szeretné kitanulni a mesterséget. Nagyon rácsodálkoztam, majd adtam neki egy szabászati mintákkal foglalkozó könyvet, hogy olvasgasson az alapokról. Legalább 10 év, mire valaki elsajátítja a szabóság csínját-bínját." Az egyetlen, ami az úri szabónak maradt: a szakmai büszkeség, az elismerés, amelyet a visszatérő vendégekről kaphat. Nem elég a majdnem jó, minőséget kell nyújtani, hiszen ez különbözteti meg őket mindenki mástól.