Don-kanyar: 130 ezren soha nem tértek vissza

Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma - mondta Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője hétfőn az MTI-nek.

Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza - állapította meg a történész. A hősi halottak - akik számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni - és a sebesültek aránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált megközelítően egyenlővé, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket - jegyezte meg. A történész hangsúlyozta: nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.

Szabó Péter

rámutatott: "a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek", amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása. Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti. Szabó Péter közölte: Magyarország csak 1938-tól kezdhetett el fegyverkezni a bledi egyezmény értelmében, az visszaadta az ország fegyverkezési önállóságát, s ennek anyagi alapját a szintén 1938-as Darányi Kálmán-féle győri program adta meg. A világszerte zajló háborús készülődés miatt azonban a magyar hadsereg nemigen tudott fejlesztésekbe kezdeni, mivel a fegyvergyártás egyes technológiai eljárásait értelemszerűen nem akarták megosztani a különböző államok Magyarországgal. Kiemelte: a magyar hadsereg a revízió megvalósítására készült, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, de semmiképpen nem távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították. A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni - állapította meg. Beszámolt arról, a legénység mindvégig hitt abban, hogy felváltják őket és hazatérhetnek, az azonban már 1942 nyarán világossá vált, hogy a 2. magyar hadseregnek az 1942-1943-as telet is a Don-kanyarban kell töltenie. Emiatt már nyáron megkezdődtek a téli ruhagyűjtések, erre szólított fel

Horthy Miklósné

rádiófelhívása is 1942. augusztus közepén. Azt viszont nem lehet tudni, hogy mennyi szállítmány jutott el a magyar katonákhoz, mert szállítási nehézségekkel küzdött a magyar hadsereg, ezért rengeteg bakancs, nemezcsizma és egyéb téli felszerelés maradt kiosztatlanul. A raktárakat a visszavonuláskor felgyújtották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.

A Don-kanyarban zajló harcokhoz az ország gépjárműállományának felét mozgósították, amelybe beletartoztak a polgári személyektől bevonultatott gépjárművek és országos járművek (szekerek). A 2. magyar hadsereg létszáma egyebek mellett azért is volt viszonylag nagy, mert a tüzérség fegyvereit javarészt fogatolt járművekkel szállították - fűzte hozzá. Emlékeztetett arra: a pártállami időkben, 1959-ben

Münnich Ferenc

kormányfő előszavával jelent meg dokumentumgyűjtemény a 2. hadseregről, s akkoriban "nem a történészek foglalkoztak ezzel a témával".

Nemeskürty Istvánnak

1972-ben jelent meg a sok kiadást megért Requiem egy hadseregért című könyve, a szerző pedig "azóta sem tágít egyetlen egy hipotézisétől sem". Ezek között szerepel, hogy a 2. hadsereget "halálba szánták rossz fegyverzettel és felszereléssel", emiatt eleve elrendeltetett a sorsa.

Sára Sándor

Krónika című dokumentumfilmje és az ez alapján készült Pergőtűz című mozifilmje az egykori szemtanúk elmondása alapján mutatta be az eseményeket - tette hozzá. A hadtörténész elmondása szerint az első hiteles feldolgozások között kell megemlíteni a nyolcvanas évek második feléből

Szakály Sándor

forrásközlését a Hadtörténelmi Közlemények, illetve

Kornis Pál

Don-kanyart megjárt munkaszolgálatos két tanulmányát, de a téma új szemléletű feldolgozása a rendszerváltás után gyorsult fel igazán. A ma még élő visszaemlékezők, akik megjárták a Don-kanyart, 90-95 évesek, és egyre kevesebben vannak, így az oral historyn alapuló kutatás jelentős akadályokba ütközik.