Úgy vették el a Virágh családtól a szegedi cukrászdát, hogy még a fogashoz sem mehetett vissza a kalapjáért a tulajdonos. Egy tükör a falon, egy szőnyeg és egy ládányi emléktárgy maradt az unokáknak.
A szegedi Virág Cukrászda még 2010-ben zárta be a kapuit, a város visszavásárolta akkori tulajdonosától a helyiséget, ezután pedig perek sokasága zajlott a birtokbavétellel, a kiürítéssel kapcsolatban, míg végül
2013. december 4-én megszületett a jogerős ítélet
, hogy két héten belül át kell adnia az egykori bérlőnek az ingatlant. Az önkormányzat pályázati úton kíván új bérlőt találni, aki újra kinyitja a Kis és a Nagy Virágot. A cukrászdát a Virágh família alapította, s virágoztatta fel. Temesvárról települtek át Szegedre, és a Szent György utca 16. szám alatti, nagy családi házat vásárolták meg, a cukrászcsalád a felső szinten lakott, a tanoncok, segédek az alagsorban. A ház most is áll, az utcát ma József Attila sugárútnak hívják, lényegében ennyi maradt a Virágh-örökségből és néhány gyönyörű, múltidéző relikvia a Virágh-korszakból. A legkisebb unokával beszélgettünk, aki megmutatta nekünk az államosítás előtt még megmentett díszes tükröt, szőnyeget, kávéscsészéket, sütemény-, csokoládéformákat, bonbonos papírokat és a Virágh családi vállalkozásának első bevételét: a még a temesvári időkből, egy borítékban őrzött fémpénzt.
„Az 1950-es években államosították a Virágh Cukrászdát, utána lett Virág a neve, én így már nem ehettem nagyapám fagylaltjából, a testvéreim, a nővérem és a bátyám még igen” – kezdett bele családjának történetébe az általános iskolai tanárként dolgozó legkisebb unoka,
Csongor Krisztina.
„Baranyából jöttek a nagyanyámék, bácskaiak voltak a nagyapámék, mindkét família igazi nagycsalád volt, az egyikben 5-6 fiú a másikban épp ennyi lány. Az én nagyapám,
Virágh Béla
jogász volt,
József
testvére kőfaragóként végzett, és
Géza
ment el a Gerbeaud-hoz kitanulni a cukrászmesterséget. Ez a három fiú elvett három Gumilar lányt – köztük az én nagyanyámat –, s onnantól kezdve e két família élete örökre egybeforrt” – mesélte az unoka, hogyan lett a nagycsaládból még nagyobb. A Virágh testvérerek Temesváron telepedtek le, ott nyitották meg az első cukrászdát, meg is van Csongor Krisztinánál a vállalkozás legelső bevétele egy borítékban. Először Géza jött Szegedre, és megvásárolta a Klauzál téren az Árvay cukrászüzemet a teljes berendezéssel. Sajnos spanyolnáthában meghalt Virágh Géza, és az egész család úgy döntött a világháború és Trianon után, hogy az anyaországban telepednek le, 1922-ben érkeztek Szegedre. „Nagyapám, Virágh Béla és testvére, József vette át az üzlet vezetését, de az asszonyok és család további tagjai is kivették részüket a munkából, azért is tudott ilyen jól működni a cukrászda, mert szoros családi kötelékek fűzték össze a szeretetet a munkával. Az üzlet jól ment, nagyapám ötletéből és tervezése nyomán épült fel az újszegedi ligetben a Virágh-kioszk is (a későbbi Vigadó).”
„A második világháborút mint minden vállalkozás, úgy a cukrászda is megérezte, majd pedig az ötvenes években elkezdődtek az államosítások, aminek nagyapámék vállalkozása is az áldozata lett 1950. február 8-án. Úgy vették el tőlük a vállalkozást, hogy a saját kalapjáért nem mehetett vissza a fogashoz Virágh József, aki éjjeliőrként esett össze néhány év múlva. A család rongyszőnyegkészítő bedolgozójaként tengette életét, reménykedtek, hogy egyszer véget ér ez az igazságtalanság, s visszakapják emberi munkájuk gyümölcsét, végül egyikük sem élte meg 1956-ot a nagyszülők generációjából” – idézte fel a Virágh Cukrászda szomorú végnapjait Csongor Krisztina.
Miközben a legkisebb unoka a szüleiről és a kommunista idők nehézségeiről mesélt, megmutatta nekünk azt a néhány relikviát, ami a Virágh testvérek cukrászdájából megmaradt. A falon a díszes tükör előtt könnyű elképzelni, milyen életpillanatok pöröghettek végig a keretei közt, ahogy az előtte fekvő szőnyegen is szinte látni
József Attila
lépteit, ahogy az asztalához andalog, ahol igen gyakran a Virágh vendégeként fogyaszthatta kávéját és süteményét. „Édesapám,
Csongor Győző
tanárként a Radnótiban dolgozott, de politikailag - hogy finoman fogalmazzak - megfigyelt embernek számított, és egy biológiaórán elhangzott mondata miatt kellett feladnia tanári állását. Úgy fogalmazott: ritka állat a Rákosi vipera. Ezek a szavak a tanári karig jutottak el, és eltanácsolták. Szerencsére a múzeumban sikerült elhelyezkednie, ahol a máig jelentős helytörténeti gyűjtéseket végzett, igazi polihisztor volt” – emlékezett édesapjára Csongor Krisztina, aki elmondat, hogy ő és édesanyja gondos kezei tartották továbbra is egyben a családot. Arra, hogy visszaszerezzék az örökséget, voltak ugyan próbálkozások jogi úton, de sikertelenül. A Virágh cukrászda immár „h” nélkül üzemelt tovább, a kilencvenes években az örökösök egymillió forintnyi kárpótlási jegyet kaptak mindössze. Megkérdeztük az unokát, az utóbbi időszakban követi-e a cukrászda körül zajló tulajdonjogi vitás eseményeket. „Lassan már nem is tudom kihámozni a hírek soraiból, hogy mi folyik a cukrászda körül. Annak idején, ha leültem kávézni a Virágban, elfogott a nosztalgia, rám törtek az emlékek, hogy mi mindent tett a családom, hogyan éltek, sürögtek-forogtak itt az ősök, és hogyan építették fel ezt a szépséget a semmiből, majd miként foszlott egy pillanat alatt semmivé. Ha megint kinyit a hely, beülök majd emlékezni újra, ennyit tehetek” – így Csongor Krisztina.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.