A szegedi szikra, amely megrengette a bolsevik diktatúrát

Az 1956-os forradalom szegedi bábái a MEFESZ megalapításával segítették világra a demokrácia "csöppségét" október 16-án.

1956-ban a tanév kezdetére az ország minden tájáról megérkezett a városban tanuló mintegy kétezer egyetemi-főiskolai hallgató. Ebben az évben tartották Moszkvában a 20. pártkongresszust, ahol lényegi kritikák hangzottak el a sztálini kommunista rendszerrel szemben, és ahol újfajta, békés, szabadabb világot ígértek. A közhangulatban tehát benne volt már a változás szele, az emberek beszéltek erről egymás közt. Szegedre is, a szeptemberi tanévkezdésre ezt a kérdésekkel teli szellemiséget hozta magával sok száz egyetemista – segített nekünk megeleveníteni azt a bizonyos szikrát

Kiss Tamás

, aki abban az időben a szegedi egyetem joghallgatója volt (felső képünkön beszédet mond). Kiss egy levelet kapott Pesten tanuló barátjától,

Alaksza Helmuttól

, melyben többek között az állt, hogy a jelenlegi oktatási rendszer szellemi nyomorékokat nevel, ez ellen pedig tiltakozni kell, első lépésként az orosz nyelv fakultatívvá tételéért kell küzdeni, és arra szólítja fel Kisst és egyetemista társait, hogy szabotálják a kötelező orosz nyelvoktatást, ne járjanak október 22-től ezekre az órákra. A levelet

Lejtényi Andrással

három példányban legépelték Kissék, és megszerveztek egy diákgyűlést, hogy megismertessék a levél tartalmát társaikkal. Közben a kommunista párt ifjúsági szövetsége (DISZ) mellett megalapították sajátjukat, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét (rövidítése előbb MEFSZ, később a kiejtést megkönnyítendő MEFESZ).

Orosz nyelv tagadása után: „ruszkik, haza!”

„Akkoriban mi, fiatalok nem éreztük konkrétan az önkényt, csak a családunk történeteiből tudtuk, hogy miként fosztották meg a magántulajdontól az embereket, hogy minden harmadik családnak volt dolga valamilyen formában a politikai rendőréggel, és bizony nem lehetett sem a parasztnak, sem a munkásnak, az értelmiségnek meg főként nem a problémáit, észrevételeit kimondania. Édesapám, aki falusi tanító volt, és a második világháború után háromévnyi orosz kényszermunkatáborból jött haza, az ötvenes évek elején azon tanakodott barátaival, ismerőseivel, hogy fel kellene készülni, hogy hátha egyszer más is lesz itt diktatúra után. Ezért létrehoztak egy közösséget, ellenzéki politizálást folytattak, természetesen a besúgóhálózat révén lebuktak, a vezetők közül 20 ember állt bíróság elé, ebből 6-ot kivégeztek. Akik kapcsolatba kerültek a Dunántúlon ezzel a mozgalommal, mintegy 600-800 embert pedig rendőrségi felügyelet alá helyeztek, alkalmanként behívták őket, megverték, megfenyegették, vallatták. Apámnak ez a rendőrségi felügyelete megvolt egészen a haláláig, 1975-ig. Én erről akkoriban nem tudtam, de éreztem, hogy mekkora a feszültség. Ebben a lelkületben ért minket a 20. kongresszus, amiből sokan a változás szelét olvasták ki. És mi, egyetemisták a megújulás reményével, fiatalos naivitással érkeztünk szeptemberben Szegedre. Azt hittük, hogy most már akkor mindent lehet, ki lehet mondani, amit akarunk. A MEFESZ lényegében azért jött létre, hogy ne össze-vissza mondja mindenki a magáét, hanem szervezet formában képviseljük az egyetemen a hallgatók érdekeit. Így juthattunk el az első MEFESZ-gyűlésen pár óra alatt az orosz nyelv fakultatívvá tételének az igényétől az orosz csapatok kivonulásának a követeléséig” - idézte fel Kiss Tamás október 16-a előzményeit.

A géppisztoly igen, az ágyú nem...

Dehogyis akarták a fiatalok kiűzni az oroszokat akkor, csakhogy a nyelvtanulás szabadságának, az ideológiai oktatás visszaszorításának elvárása lassan kirajzolta a demokrácia igényét. „A 16-i spontán gyűlés híre eljutott Budapestre, és az október 20-i MEFESZ alakuló gyűlésre már üdvözlő táviratok érkeztek a fővárosból. Ezért döntöttünk úgy, hogy a gyűlést követően küldötteinkkel elvisszük az ország összes egyetemére a diákok által elfogadott irányelveket. Így 12 ember indult el Pécsre, Sopronba, Debrecenbe, Budapestre és a többi akkori egyetemre. Majd miután elvégeztük a feladatunkat, a forradalmi események után egy héttel, október 30-án stoppoltunk vissza Szegedre, és itt beléptünk az egyetemi nemzetőrségbe, majd mentünk a volt szovjet laktanyát őrizni több tucatnyian” - mesélte az egykori forradalmár. Az elbukás kapcsán a következő emlékeket idézte fel: „November 5-én kaptuk az ukázt, hogy vonuljunk el az öthalmi laktanyából, és tegyük le a fegyvert, mert vége van mindennek. Mikor jöttünk volna be éjszaka Szegedre, akkor vonultak az orosz harckocsik a városon keresztül Budapest felé. Nem álltak meg sehol, egy-két helyen lőttek is rájuk kézi fegyverekből. Mi a társainkkal találtunk a laktanyában egy légvédelmi ágyút. Tűnődtünk, hogy meg kellene próbálni kilőni őket, de fogalmunk sem volt, mit kell csinálni. A honvédelmi oktatáson megtanultunk géppisztolyt szétszedni, összerakni, de semmi többet. Még ha lett volna komoly fegyverzet, akkor sem tudtuk volna kezelni azokat...”

A kádári hazahívó hazugság

„Amikor már láttuk, hogy vége a forradalomnak, próbáltunk Kádár-ellenes röplapokat gyártani november 15-e és 30-a között, de azt tapasztaltuk, hogy már semmi hatása sincs. Az emberek beszorultak a négy fal közé, mindenki passzív maradt, már nem jött ki az utcára senki sem. Levertek bennünket, vége, húzzuk meg magunkat - gondoltuk. Sokan nyugatra távoztak, én és még néhányan itthon maradtunk azzal a naiv elképzeléssel, hogy nem tettünk rosszat, olyan értelemben, hogy nem öltünk embert, nem raboltunk, hátha elnézik ezt nekünk. Kádár János is olyan szellemben nyilatkozott akkor, hogy aki nem ölt, rabolt, annak nem esik bántódása, és ezt bizony sokan elhitték. Több egykori fegyveres harcos visszajött a kádári amnesztia reményében. És bizony sokukat felakasztották. Január közepén már elindultak a letartóztatások, a megtorlások” - beszélt az egykori joghallgató a forradalom utáni eseményekről. „Engem májusban tartóztattak le, addig bujkáltam. Nyolc hónapos vizsgálati fogság után a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése vádjával 8 évre ítéltek első fokon, egy év múlva másodfokon csökkentették 5 évre az ítéletet. Az elmúlt 20 évben sokszor elmondtam, nagy eredménynek tartom, hogy erről én szabadon beszélhetek, és a magyar történem sodrában az 1956-os események példaértékűek, a 20. században pedig szinte példa nélküliek” - emelte ki Kiss Tamás, aki zárszókén hozzáfűzte: sem október 16-án, sem 23-án nem a temetőbe kell kimenni koszorúzni, hanem mint egy születésnapot, úgy kellene ünnepelni...