Érdesre verni a lelket – Szász János filmje Szegeden + FOTÓK

Hogyan érdesedik egy tizenéves ikerpár teste és lelke az erőszak, a háború eszement borzalmai között? A nagy füzet című díjnyertes, Oscarra is jelölt film e folyamatot mutatja be, a díszbemutatót Szegeden rendezték.

Hosszú szünet után a szegedi Belvárosi mozi újra egy díszbemutatóval jelentkezett szeptember 25-én, ahol a film alkotóival is találkozhattak a nézők, a vetítés után pedig együtt beszélgethettek a műről.

Szász János

filmjét, egy második világháborús filmdrámát, A nagy füzetet hozták Szegedre a szervezők. A magyar származású svájci írónő,

Agota Kristof

regényéből készült film idén a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját nyerte el, és ezt az alkotást nevezi hazánk Oscar-díjra is. A dráma alaptörténete szerint egy fiú ikerpárt (

Gyémánt László, Gyémánt András

) az anyja (

Bognár Gyöngyvér

) háború borzalmai elől a húsz éve nem látott saját anyjához (

Molnár Piroska

) viszi, egy városszéli tanyára, ahol az öregasszonyt mindenki csak boszorkának hívja. A fiúk a biztonság helyett azonban egy eddig ismeretlen, kegyetlen világba csöppentek, melyben ráébrednek, hogy meg kell tanulniuk túlélni, és csakis egymásra számíthatnak, illetve egy mankóra, a füzetre, amit katonatiszt apjuk (

Ulrich Matthes

) adott nekik útravalóként, hogy jegyezzenek fel bele mindent, ami velük történik.

Az erőszak először csak „gyengéden” érinti meg a tizenéveseket, testi fájdalom formájában, ütések, éhség. Edzeni kezdik magukat, tenyérrel, majd ököllel, végül szíjjal verik egymást, közben mindent pontosan lejegyeznek a füzetbe. Kettejük vívódása, kiskamaszos csapongása keretét és vásznát is a háború adja, ahol halomra gyilkolják egymást az emberek eljutva már arra az állati szintre, ahol egy bekiabálás, egy „zsidó bélyeg” elég lehet arra, hogy egy tisztességes cipészt saját kalapácsával kivégezzenek. Ebben a keretben, ezen a vásznon, ugyanezt saját kis mikrokozmoszukban megélve festi le a film, ahogy a fiúk a test után, a lelket is edzés alá vonják. Mikor rájönnek, hogy bár a test kemény, de a lélek még mindig nagyon tud fájni. Elégetik hát anyjuk leveleit, fényképét, az utolsó szeretetfecniket, melyek még felidézhetik a borzalmak közt, hogy van más világ, a normális, nem ez a kifordult, nem csak a fejre állt emberek özöne. Lassan érdesedni kezd hát a lelkük, és hiába gyakorolják a fogalmazást a biblia szövegéből, tudják kívülről a tízparancsolatot, a film egy pontján felvillan már az a kőkemény, tiszta logikával felépített valóság, ahol megérezheti a néző, hogy a fiúk itt lassan belesimulnak a vászonba. A gyarló, képmutató pap, őszinte pillantással fürkészi a fiúkat, mikor épp a zsarolt pénzt szedik be tőle, és egy könyvet adna át nekik, melyben bibliai történetek vannak. A fiúk azt mondják, hogy ismerik mind, van bibliájuk, a tízparancsolatot kívülről tudják. A pap kérdéseire annyit felelnek, hogy nemcsak a ne lopj, a ne ölj parancs is benne van, senki sem tartja be, ők sem teszik. A fejre állt ember tiszta logikája, a ma is aktuális alapprobléma, a világ rosszabbik oldala, az önfelmentés folyamatosan alkalmazott technikája a hazugság, a gyűlölködés, a csalás, a kevélység, a gyilkosság és egyre több bűn alól. Látható lesz, hogy két szerető, szeretetre méltó gyermek, hogyan talál rá az érdes lelkűek útjára, először csak kicsit hazudva, lopva, kicsit ölve, végül már a halál olyan természetes lesz számukra, hogy talán a nézőnek is csak a film végén áll össze a kép, hogy ők segítették az egész családjukat át az ismeretlenbe. A megtagadt szeretettel anyjukat és csecsemő húgukat, a nagymamán, igaz saját kérésére eutanáziát hajtottak végre, közben a szomszéd néninek is segítettek meghalni, aki a felszabadító oroszok által halálra erőszakolt lányát siratta, és az utolsó lecke előtt, az utolsó lecke megoldókulcsaként a visszatért, a hadifogságban félig megzavarodott apjukat küldik át a másvilágra.

Ez az utolsó mozzanat azért is nagyon szimbolikus, mert a borzalmak ködében végig egyet jelent a két gyermek, az egységet, az egyetlen realitást, az utolsó összehúzó, összetartó kötést. Ebben az egyben a film egésze alatt minden elviselhetőnek tűnik, mondják is, hogy nem szeretik ugyan a fájdalmat, de megtanulják elviselni, túlélni, ahogy lelküket is sikerrel tették kérgessé, viszont egy dolog elképzelhetetlen számukra: az egyből kettő legyen, szétváljon az ikerpár. A néző úgy érezheti, hogy a számtalan horror között minden más apróságnak tűnik, viszont a teljes megsemmisülés, a szimbolikus Nagy Halál az lenne számukra, ha szétszakadnának. A fiúk a film végére elérkezettnek látták már az időt arra, hogy az utolsó, legnagyobb próbatételt átéljék, és a határ túloldalára vágyódó apjukat elkísérték, elmondva neki, hogy vigyázzon, mert aknamező van a két kerítés között, de nagyokat lépve át lehet rajta jutni. Az apa alatt felrobban egy akna, mire az egyik fiú azt mondja: „igen, át lehet jutni, de ahhoz valakit előre kell küldeni”. És az ikerpár egyik fele már halott apja nyomába lép a két kerítés közt, majd a hátán biztonságosan gyalogolva felmászik az összetákolt létrán, át a határ túloldalára, és két fiú szaladni kezd, egyik erre, a másik arra… A film után a rendező a zsúfolásig megtelt mozi közönségének annyit mondott, hogy számára az a jelenet a bizonyság, hogy valamit megérintett a művel, ami a főcímet kísérte, az a mozdulatlan, néma csend. Az már csak sejthető, hogy ki mit visz magával a moziszékből. Talán azt a felismerést, hogy képzeletben már neki is van egy nagy füzete, amibe a lélekerősítő mozzanatokat jegyzi, igaz a mindennapokban még csak ott tart, hogy kicsit már tud hazudni, sőt már kicsit lopni is, hiszen mindenki ezt teszi, sőt, át is minősítjük e cselekedeteket, új neveket adunk neki, és már olyan természetessé vált, mint az ikreknél a bogarak, lepék megölése, a csirke fejének levágása – még szerencse, hogy nincs háború.. a közelünkben.