Egy csata még nem a háború – a szabadtéri helyzetértékelése Marton Árpádtól

A szabadtéri igazgatóváltásának közgyűlési vitájában is elhangzott: a Szeged folyóirat szeptemberi számában megjelent vitaindító, Marton Árpád bírálata a játékok koncepciójáról mindeddig meg nem cáfolt érveket adott a vezetőváltást szorgalmazó politikusok kezébe. Felkerestük az SZTE kulturálisetika-oktatóját, a játékok ügyének elkötelezett képviselőjét.

A Szeged című havilapban, a város folyóiratában jelent meg egy írás Szegedi szabadtéri játszadozások címmel

Marton Árpád (második képünkön diákjai társaságában)

író, egyetemi oktató tollából. A kritikus szerint a csillagtetős színház nem tölti be funkcióját, beáll az olcsó szabadtéri produkciók sorába. Teszi mindezt közpénzből – amit a szerző kultúrfinanszírozási hungarikumnak titulál. Erről a kritikát követően

portálunknak is nyilatkozott

. Megkérdeztük ismét a kritikust, akinek a megjelent cikkéből több pontom is idézett

a múlt heti közgyűlésen

Kohári Nándor

(Fidesz-KDNP) képviselő. Mit szól a legfrissebb fejleményekhez, és mit vár a folytatástól az erősen átpolitizált helyzetben? – kérdeztük meg. - Meglepett, ami a kulturális bizottságban és a közgyűlésben történt. Hisz a Szegedben megjelent okfejtés jóval jelentékenyebb összefüggésekre világított rá, mint amelyek a jelen vita lényegét képezték. Hogy a bili – ha szabad az ominózus installáció metaforáját idéznem – épp egy jelentéktelen kiállítási malőr okán borult ki, jól jellemzi mediatizált közéletünknek csak a legradikálisabb behatásokra, a legbumfordibb üzenetekre érzékeny ingerküszöbét. Mindezzel együtt épp ideje volt, hogy a fenntartó – megítélésem szerint a kelleténél hosszabb türelmi időt követően – körülnézzen a játékok háza táján.

- Sajtóközleményében a leváltott igazgató ugyanazon tekintélyekre hivatkozik, akikre ön. Úgy tetszik, eltérően ítélik meg Klebelsberg, Juhász Gyula vagy Hont Ferenc örökségét.

- Úgy méltányos, hogy erre az idézettekkel feleljek. „A színházi kultúra mai pesti haszonbérlői és vegyeskereskedői kitalálták és elterjesztették azt a babonát, hogy a közönségnek a kedvébe kell járni és mivel a szelleme kiskorú, nem szabad neki valami olyasmit adni, ami megerőltetné az elméjét és megzavarná az érzéseit.”

Juhász Gyulát

idéztem, 1927-ből. Aki nagy elődökre hivatkozik, mi több, búcsúlevelében feliratkozik melléjük a márványtáblára, előbb döntse el, komolyan a nyomdokaikba kíván-e lépni. Nem szorul bizonyításra, hogy a játékok utóbbi évtizede homlokegyenest ellentmond Juhász,

Klebelsberg

vagy

Hont

célkitűzéseinek.

- Kevés szó esett mindeddig a Szegedben megjelent vitaindító második, a gazdaságosság kérdését tárgyaló fejezetéről.

- Pedig ha valami, ennek megvitatása engem is módfelett érdekelne. A játékok folyton a város legnyereségesebb cégeként aposztrofálja önmagát, de a fecsegő felszín alatt árnyaltabb is lehet a kép: az úgynevezett nyereségesség csupán a város által nyújtott támogatás viszonylatában áll fenn. Ha számításba vesszük a máshonnét igénybe vett közpénzeket, az egyenlet megfordul. Eddig ezt érdemben senki sem cáfolta. Pedig amiatt is érdemes erről beszélni, mert ideje volna véget vetni a nyereségesség és a menedzserszemlélet hamis mítoszának egy kulturális közszolgálatra hivatott intézmény esetében. Mindenki tudatában van, hogy a kultúra sohasem nyereséges. A gazdasági törvényszerűségek lapos horizontján luxusnak is mondhatnánk. Mégis szükség van rá, mivel a kultúra biztosítja a társadalom emberi miliőjét. A kultúrába fektetett pénz és humán tőke – micsoda rettenetes kifejezés! – nem térül meg a szezon végén. Öt, tíz, húsz év múlva térül meg, igen nehezen kimutatható módon, amikor egy magas színvonalú kulturális produktum befogadója erkölcsiségében, társas érintkezésében e normák alapján hoz döntéseket, formálja a társadalmat.

- A pályáztatás nyugvópontra juttathatja a játékok ügyét?

- Ha olyan pályázati kiírás lát napvilágot, amely képes eme hosszú távú társadalmi érdekek érvényre juttatására feltételrendszerében, úgy igen. Szervezeti oldalról is felvetődnek időszerű szempontok: a múzeumok városi kezelésbe kerülése például fölöslegessé teszi két múzeumi intézmény párhuzamos működtetését. Itt az idő a profiltisztításra, ami átláthatóbbá tenné a fentebb vázolt nyereségesség-kérdést is. Bízzunk benne, hogy bölcsesség járja majd át a kiírás megfogalmazóinak elméjét és lelkét. Több szakmai szervezet, értelmiségi műhely munkálkodik afféle szellemi dajkaszerepben a Játékok örökségének ápolásán. Bízom benne, hogy szót kapnak a feltételek összeállításakor. Szerintem viszonylag egyszerűen összefoglalható, mit kell megkövetelni mindenkitől, aki a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyében szerephez jut – vezetőként, közreműködőként vagy fenntartó gyanánt –: a dóm előtt a legmagasabb minőséget kell adnunk az embereknek, a legnagyobb szívvel.

- Nem érzi úgy, hogy írásának időzítése önt is felelőssé teszi az igazgatóváltás szerencsétlen ütemezéséért?

– Mindazt, aminek a szeptemberi Szegedben hangot adtam, írások és előadások sokaságában kifejtettem az elmúlt években. Ha az igazgatónő érdeklődött, hallhatta és olvashatta a véleményemet, de előtte is részletesebben kifejtettem volna, ha nem a kulturális bizottsági események másnapján jut eszébe a telefonszámom. Mindazonáltal szinte biztos vagyok benne, hogy az elmekórtani minősítésre méltó műremek volt az a banánhéj, amelyen félrecsúszott gondosan épített vezetői imidzse. Ez volt a casus belli. De itt nem csatározni kell, hanem szellemiséget építeni. Ami az időzítést illeti: a meghirdetett évad teljes szétzilálásnak hendikepjét felelősen gondolkodó pályázó nem vállalhatja. Egy örökölt műsorterv nagyon sok finomhangolásra nyújt még módot, igazi kihívás egy színházcsinálónak. Nincs más dolga, mint a Dóm téri tradíciók mérlegére tenni a feladatot. Stílus és ízlés dolga az egész.