A történész óvatos duhaj - beszélgetés Zakar Péterrel

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Magyarország köztársasági elnökének megbízásából augusztus 20-a alkalmából állami kitüntetéseket adományozott a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Magyar Érdemrend Lovagkeresztet kapott Zakar Péter főiskolai tanár is, a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola dékánja, akit a nyáron neveztek ki erre a posztra. Ezenkívül a megyei közgyűlés alelnöke, egyetemi oktató, a Délvidék Kutató Központ alapítója és kutatócsoportjának vezetője, történész – hogyan győzi…?

Mint mondja, társadalmi állású megyei alelnök, ami azt jelenti, hogy elfoglaltsága kevesebb időt és energiát igényel, mint korábban. A tudományos munka és a dékánság azért összekapcsolódik, hiszen

Zakar Péter

azzal a feltétellel vállalta el a kinevezést, hogy hetente egy napot Temesváron tölt az ottani levéltárban. A Csanádi Egyházmegye történetét kutatja, ennek központja pedig hosszú évszázadokon keresztül Temesvár volt, s ott lelhető fel az erre vonatkozó iratanyag is. ”Egy kicsit rám is érvényes az a megállapítás, hogy bármilyen pozícióba kerülök, mindig ugyanazt csinálom” – mondja félig viccesen.

Széchenyi és Lonovics barátsága

A 19. század a kutatási területe, kiemelten a szabadságharc története, még pontosabban az abban részvevő papság szerepe. A reformkorban élő híres püspökünk,

Lonovics József

életútja foglalkoztatja, aki tudós ember hírében állt, s nagyon jó barátságba került

Széchenyi Istvánnal

. Különösen a szabadságharcot követően Döblingben. Ez a barátság kevésbé ismert, a történészek sem dolgozták fel, a könyvekben, monográfiákban is csak annyi szerepel, hogy jó barátok voltak. Arról, hogy mikor és miként kerültek ilyen viszonyba, mi volt a barátság alapja, szinte semmit sem tudunk. Széchenyi minden magyar lapot megrendelt, de sok angol lapot is olvasott, például a Punchot –, amely egy vicclap volt – együtt olvasták. Igazi, egyetemes, európai gondolkodású katolikusok voltak mindketten. Ami érdekes, Lonovics nagyon konzervatív főpap volt, a konzervatív pártot is támogatta, miközben Széchenyi a reform elkötelezett híveként nem nagyon barátkozott ilyen emberekkel. A gondolkodás minősége, Lonovics tudása egyszerűen lenyűgözte, különben mindenkit kritizált, mindenkivel gonoszkodó vicceket űzött. Meglátogatta például egy kanonok Döblingben, s tudta róla, hogy a vendég szereti a hasát, a jó ételeket és italokat. Szándékosan a legegyszerűbb ételeket szolgálta fel neki, és a legolcsóbb bort tette elé. Talán mondani sem kell, a kanonok soha többé nem látogatta meg. Lonoviccsal sohasem tette ezt, róla mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Széchenyi egyik utolsó rendelkezése az volt, hogy a nagycenki templomnak, amely nagyon rossz állapotban volt, elrendelte az újjáépíttetését. Elkészült a templom, Széchenyi felesége meghívta Lonovicsot annak a felszentelésére. A főpap egy kevésbé ismert levélben azt válaszolta neki, hogy nagyon beteg és nem tud elmenni, de biztos benne, ha idővel meggyógyul, a templom csöndjében fog imádkozni halhatatlan barátja lelki üdvéért. Vigasztalásként azt írja az özvegynek, tudja, hogy ez a templom nem Széchenyi legnagyobb alkotása, de azt is tudja, hogy az örök bíró, Isten előtt a legkedvesebb.

Fehér foltok a délvidéki történelemkutatásban

Hogyan kapcsolódik ehhez a Délvidék Kutató Központ? Teljes mértékben kapcsolódik, állítja Zakar Péter, hiszen a Délvidék széles értelemben gyakorlatilag Aradtól, a Bánságon keresztül Bácskáig, sőt Horvátország egy részéig terjedt. A történész korábban is jó kapcsolatokkal rendelkezett a Délvidéken, számos rendezvényt tartottak közösen, Ürményházán például vallásos témájú, kétévente megrendezendő szavalóversenynek volt az egyik szervezője barátaival. Eddig magánalapon történt a verseny támogatása, most már a kutatóközpont vállalta magára. „Nagyon sok problémával találkoztunk az 1944-45-ös kutatásokkal kapcsolatban, amit le kellett győzni.

Biernacki Karollal

, a megyei levéltár igazgatójával terveztük el az első közös köteteket, amelyekben a történészek ezeket az eseményeket dolgozták fel” – ismerteti az előzményeket Zakar Péter. Kiváló az együttműködés a zentai levéltárral,

Marjanucz László, Sokcsevits Dénes, Forró Lajos

történészek pedig már korábban is foglalkoztak ezzel az időszakkal. Zakar ismerősei szerint a történész óvatos duhaj hírében áll, csak akkor vállalja a nyilvánosságot, ha már stabil, biztos helyzet állt elő. Több mint egy éve folyik a munka, a történészkollégák szakmailag is kiemelkedők, meg tudnak jelentetni egy tudományos folyóiratot. A tudományos életben, a tudományos kutatásban ennek a munkának van egy olyan szakasza, ami a nyilvánosság számára nem túl izgalmas, de mégis fontos elvégezni. „ Ne feledjük, hogy a délvidéki levéltárak a közelmúltig zárva voltak, nem voltak elérhetőek a magyar kutatók számára, ezért rengeteg a fehér folt, az új forrás, amit közölni kell, és be kell vonni az elemzésekbe” – figyelmeztet a történész. Nagyon komoly munka kezdődik. A magyar és a szerb társadalom is változik, most érkezett el az az időszak, amikor már érdemben együtt tudnak működni a két ország tudósai, kutatói. A szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság mellett polgármesterek, civilek, politikusok is felkarolták az ügyet. Szükség van arra, hogy a szakmabelieken kívül az emberek is tudomást szerezzenek ezekről a kutatási eredményekről. Európa vérkeringésébe is fontos lenne bekapcsolni ezt a problémakört, hiszen ha létezik európai ügy, akkor ez az. Az áldozatok is németek, horvátok, szerbek, s ne feledjük, mindenekelőtt magyarok. Szakítva a múlt szörnyűségeivel, örökségével egy más irányba kell elmozdulni. Zakar Péter szerint az a másik, igazi Délvidék példáját ékesen illusztrálja Zicsifalva környéke, ahol volt egy német, egy szerb, egy román, majd egy magyar falu, mindenki beszélte a másik nyelvét, s békésen megfértek egymás mellett. Erről a nemes hagyományról sem lenne szabad megfeledkeznünk.

Strukturális reformok a hittudományin

A hittudományi főiskola dékánjától az intézményben tavasszal kirobbant szakdolgozati botrányról érdeklődünk. Azóta lezajlott a vizsgálat, mit tettek meg annak érdekében, hogy hasonló események a jövőben ne ismétlődjenek meg? Zakar elmondta, hogy a főiskolán strukturális reformokat hajtottak végre, ami azt jelenti, átalakították az intézmény szervezetét. Megváltoztatták a második kar nevét (Társadalomtudományi és Szociális Képzési Kar, ahol Zakar Péter dékán) igyekszenek a képzési profilhoz illő nevet választani. Az átszervezés jelenleg is folyik. Az a céljuk, fogalmaz, hogy az egyházi intézmények számára megfelelő szakembereket tudjanak képezni. Ennek megfelelően szociális szakembereket, akik a plébánián tudják segíteni az ott folyó munkát, illetve olyan szakokat indítanak, amelyek különösen egybevágnak az egyházi profillal (például egyháztörténet, etikaszak). A főiskola állami támogatást is kap, ezért a szakember feltett szándéka, hogy közelítse a kart egy állami egyetem megfelelő karához, ami nem jelent mindig népszerű intézkedéseket. Fontosnak tartja, hogy a karon hasonló feltételekkel lehessen munkát vállalni, mint egy állami intézményben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenkinek csatlakoznia kell az akadémiai adatbázishoz. Ide fel kell vinni a publikációkat, van egy objektív mérce, amely alapján meg lehet ítélni a kutató teljesítményét, a publikációk, hivatkozások, konferenciák stb. számát. Lényeges, hogy ebben a vonatkozásban a hittudományi főiskola kara is felvegye a versenyt az állami intézményekkel. Visszatérve a szakdolgozatbotrányra Zakar Péter elmondta, nem szívesen nyilatkozik kollégák munkájáról, viszont nagyon reméli, ilyen esetek nem fordulnak elő a jövőben. „Hozzám még egy szakdolgozó sem jött oda, hogy megírja a véleményt a saját szakdolgozatáról. Igen csodálkoznék, ha valaki ezzel próbálkozna”.