Bohócdoktorok űzték el a betegséget a gyerekklinikán

Családi vállalkozásban működik a Bohócdokik Betegségelűző Csapata, amelynek tagja Csenki József, alias Pepi bohóc, besegít neki fia, Norbi és lánya, Gabi. József civilben villanyszerelő, két gyermeke pedig még tanul. A bohócdoktorok a Gyermekgyógyászati Klinika és Gyermek Egészségügyi Központ gyermek onkológiai osztályának kis betegeit látogatták meg és produkciójukkal vidították fel őket.

A Karitáció Egészségügyi Szociális és Kulturális Alapítvány működteti a Karitáció Bohócdokik Betegségelűző Csapatot, melynek célja, hogy beteg, sérült gyermekek számára a sokszor kínokat jelentő betegségeket, a gyakran állandó fájdalmakkal járó kezeléseket felváltsa élményekre, nevetésre, vidámságra, ezáltal terelve a gyerekeket a gyógyulás felé. A tél vége felé indult el az akció, eddig 4-5 helyszínen fordultak meg. Azt tervezik, ha sikerül a vállalkozásuk, és igény mutatkozik gyógyító tevékenységük iránt, ha kell, minden nap fellépnek nem csak Magyarországon, hanem a határainkon túl is. Mindenhol kell a nevetés, fogalmaz József. A mai gazdasági helyzet egyébként is hozza magával a gondot, a bajt, kórházban lenni pedig eleve nyomasztó érzés. Ha fellépésükkel egy kis mosolyt, nevetést tudnak az arcokra varázsolni, akkor már egy gyógyszermentes gyógyírt is képesek adni a kis betegeknek.

Az élet írja a legjobb forgatókönyvet

A családfő a Szegedi Nemzeti Színháznál dolgozott több éven keresztül, így nem áll távol tőle a „bohócszakma”. Gyerekkori álmát szeretné ezáltal megvalósítani, 15 évvel ezelőtt sikerült, s azóta fokozatosan fejlődnek. Ha nem bohócdoktorokként, hanem sima bohócként lépnek fel, akkor egy úgynevezett alapsémával dolgoznak, amire építkezni lehet. Mindig az adott helyzet hozza elő a rögtönzést, ami gyakran jobban sikerül, mint előre megírt forgatókönyv alapján. Ha látják, ki szomorú, hol kell egy kicsit vidámítani, ráerősíteni, az sokkal inkább célra vezető.

Két évvel ezelőtt Pepi bohóc elmesélte, hogy egy szalmabálás mikulásrendezvényen egy tolókocsis gyerek felállt a székből és elmondta a kedvenc versét. Kész csoda volt. A gyerek kirekesztve figyelte a műsort, valahol hátul ült a tolószékében. A bohóc az első sorba hozatta. A program végén jelentkezett, hogy verset szeretne mondani. Pepi felajánlotta, odamegy hozzá, de a kisfiú nem egyezett bele, inkább ő választotta a színpadot. Odagurították, felállt a tolókocsiból és elmondta a verset. Nyilván az a gesztus, hogy nem rekesztették ki, adott neki lelki erőt. Talpra állt és megmutatta, ő is tud verset mondani. Amíg önmagunkból a még ott lévő gyermeket teljesen nem oldjuk ki, és nem mondjuk, hogy mi felnőttek vagyunk és komolyak, addig mindig van esély, foglalja össze ars poeticának is beillő bölcsességét Pepi bohóc. Meg kell tanulni, hogy valamikor mi is gyerekek voltunk, és a felnőtteknek is kell az önfeledt nevetés, szórakozás, egy kis bohóckodás, mert ebben a mai világban, ha nagyon komolyan vesszük az életet, akkor bele lehet bolondulni. Sajnos, személyiségi jogokra hivatkozva a nővér nem engedett be bennünket a kórterembe, hogy megbizonyosodjunk arról, hogyan működik élőben a varázslat, de így is elhisszük: jelenlétük valódi gyógyír a kis betegek lelkének.