Penke Botond akadémikus: A világ végéről érkeztem + FOTÓK

Penke Botond, a Dél-alföldi Neurobiológiai Tudásközpont vezetője volt az Akadémikusok – Nyakkendő nélkül című portrésorozat kedd esti vendége. A professzor a Móra Ferenc Múzeumban kutatásai mellett gyerekkoráról és a magánéletéről is beszélt.

Az „Akadémikusok – Nyakkendő nélkül” című portrésorozat még az 1970-es években indult „Beszélgetés kortárs tudósokkal”, illetve „Beszélgetés kortárs művészekkel” címmel. A beszélgetések egyik első vendége

Bálint Sándor

néprajztudós, a „legszögedibb szögedi” volt. Hosszabb szünet után a 2000-es évek elején indult ismét útjára a program, mely közelebbről, más szemszögből mutatja be a neves tudósokat. Kedd este

Penke Botond

, a Dél-alföldi Neurobiológiai Tudásközpont vezetője fogadta el a meghívást, aki több éve kutatja az időskori leépüléssel járó Alzheimer-kórt. Nemrég

portálunknak nyilatkozott először

a kutatások rendkívül biztató eredményeiről, ezúttal azonban inkább "nyakkendő nélkül", magánemberként mutatkozott be: erről az oldaláról is egy igen érdekes, színes embert ismerhettünk meg.

Boldog órák szép emlékeképen

A kutató nehéz időkben, 1942-ben látta meg a napvilágot Beregszászon, a mai Kárpátalján, ami akkor magyar terület volt. Nemsokára a határ menti Szatmárcsekére költöztek, ahol fiatal éveit töltötte - mint mondta, a világtól eldugottan, szinte középkori körülmények között. "Olyannyira elveszett, kicsiny falu volt, hogy még a víz és a villany sem volt bevezetve ide. Amíg Budapestre nem látogattam, nem is láttam élőben vonatot, hallottam ugyan róla, de fogalmam sem volt milyen lehet valójában. Itt még körtáncot jártak táncházban a lányok, és szövőszéken, évezredes módszerrel dolgoztak az asszonyok" - emlékezett vissza az akadémikus. Mint mondta, barátaival gyakran meglátogattak egy falu határában lévő öreg tölgyet, melynek tövében ülve a legenda szerint Petőfi Sándor megírta A Tisza című versét. "1962 környékén vezették csak be a faluba a villanyt, sokszor kirándultunk ezen az érintetlen, eldugott vidéken. Az ország határában, a világ végén éltünk" - idézte fel régi emlékeit Penke Botond. Már az általános iskolában vonzotta a fizika és a kémia, főként kiváló tanárai voltak rá jó hatással. A középiskolában is ezen a vonalon indult tovább, és bár jó nyelvérzéke volt, az orosz nem mindig ment neki. "Az orosztanárunk gyakran vitte el vadászatra a tanulókat - ilyenkor ő volt a vadász, a diákok pedig a hajtók" - mondta nevetve. Végül oroszból és latinból is érettségizett, utóbbi saját bevallása szerint jobban ment neki.

47 éve Szegedért