Boldogtalan orvosok… – egy hazai vizsgálat szükségessége

Boldogtalanság, elégedetlenség - mind, mind szubjektív fogalmak, meghatározzák egy ember saját magához, az életéhez vagy épp a munkájához való viszonyát. De mi a helyzet akkor, ha mindezekről egy orvossal kapcsolatban, az ő életével, munkájával kapcsolatban beszélünk?

A külföldi szakirodalom igen kiterjedten foglalkozik ezzel a témával, míg idehaza célzott, átfogó vizsgálat még nem történt ebben a kérdésben.

Kapocsi Erzsébet

, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Magatartástudományi Intézetének mestertanára régóta foglalkozik a témával, és számos külföldi cikket olvasva írt összefoglaló munkát erről, mely a Lege Artis Midecinae folyóirat 2011 szeptemberi számában jelent meg.

– Hogyan lehetne meghatározni a boldogság fogalmát?

– Természetesen itt nem magánéleti boldogságról vagy boldogtalanságról van szó, nem a személyes életérzésről, hanem a hivatás körülményeiről, a hivatás gyakorlásának minőségéből fakadó életérzésről. Ezért is nem a boldogság, hanem inkább az elégedettség, a „hivatásbeli beteljesülés” kategóriájáról kellene beszélnünk. Mégis a British Medical Journal cikkének címe alapján (Miért olyan boldogtalanok az orvosok? – BMJ 2001. május 5.) a boldogtalanság kifejezése maradt meg a szakirodalomban is.

– Milyen kihívások elé kell nézniük az orvosoknak a hivatásuk során?

– Az orvosi hivatásnak megvannak a maga sajátos törvényszerűségei, a nagyon szigorú szakmai és erkölcsi szabályai. Viszont ha az objektív körülmények nem teszik lehetővé, hogy maximálisat tudjanak adni a szakmájukban, ha nem tudnak minőségi munkát végezni, magas szintű személyes teljesítményt nyújtani, akkor az intellektuális és érzelmi elégedettség folyamatos hiánya frusztrálttá, csalódottá, boldogtalanná teszi őket. Ehhez járulnak még az új típusú társadalmi kihívások, az orvos-beteg kapcsolat megváltozása s ez is nagyon megterhelő lehet a számukra. Az orvos-beteg kapcsolat megváltozása a külföldi szakirodalom szerint is nagyon fontos pontja az orvosi hivatás mai kérdéseinek. A korábbi, paternalisztikus kapcsolat helyett ma már a partneri kapcsolat a jellemző, ami mindkét fél részéről másfajta magatartást követel meg. Régen az orvos szakmai fölénye volt a meghatározó, amihez egy erkölcsi dominancia is társult. A partneri kapcsolatban viszont az orvos és a beteg közösen hozza meg azokat a döntéseket, melyek a beteg egészségének helyreállításához, a gyógyuláshoz vezethetnek. Ez kezdetben az idősebb orvosok számára igen nehezen volt elfogadható, nemcsak nálunk, hanem más országokban is. Ma már a betegek jóval több információt kérnek és várnak el kezelőorvosuktól és aktív résztvevői akarnak lenni a saját gyógyulásuknak.

– Hogyan változott meg az orvosok szakma presztízse?

– Az orvosi hivatásnak, a többi klasszikus hivatáshoz – a jogász, tanár, lelkész hivatásához hasonlóan – csökkent a társadalmi presztízse, ami egy nagyon bonyolult, több tényezős folyamat eredménye. A társadalom és a betegek már nem tekintenek úgy az orvosokra, mint ahogy ezt tették néhány évtizede. A német szakirodalom a korábbi korszak hivatás-képét a „félistenek fehérben” jelzővel illeti, amire a klasszikus példa talán Brinkmann professzor volt a Fekete-erdei klinika tv-sorozatban: a mindent tudó, a mindenható, ugyanakkor mindig a beteg érdekét szem előtt tartó, a betegekért minden áldozatra kész orvos típusa. Az egyik angol nyelvű folyóirat cikkében egy indiai orvos is így jellemezte a megváltozott helyzetet: „Apámra még úgy néztek fel a betegei, mint egy istenre, ma embernek tekintik az orvosokat, és mégis csodákat várnak tőlük.” Az elvárások az orvosokkal szemben nagymértékben megnőttek és részben meg is változtak.

– Az anyagi megbecsülés hogyan befolyásolja az orvosi hivatást?

– Az orvosi hivatás anyagi megbecsülése nagyon sokat romlott. Persze nem kifejezetten magyar jelenségről van szó, hiszen világszerte panaszkodnak erre az orvosok. Azonban mindig azt is hangsúlyozzák, hogy bár számukra nagyon fontos a fizetés, de nem mindig ez a legfontosabb prioritás. Ha a munkahelyi körülmények jók és az orvos-beteg kapcsolat, a kollegiális kapcsolatok ösztönzőleg hatnak, akkor viszonylag kevesebb fizetésért is hajlandók jó szívvel dolgozni a hivatásukban. Ugyanakkor a pénzügyi korlátok is érzékenyen érintik a gyógyító munkát. Az egészségügy anyagi lehetőségei erőteljesen limitáltak, ezért az orvosok gyakran szembesülnek a modern medicina trilemmájával. Egyensúlyt kell találniuk az orvosilag indokolt, a gazdaságilag megengedhető, és az erkölcsileg elfogadható hármasságban. Mindez növekvő szakmai és erkölcsi felelősséget is ró rájuk.

– Mindenki, így az orvosok is tévedhetnek. Hogyan hat ez rájuk?

– Az orvosi hivatás egyik legnagyobb problémája az, hogy tőlük az emberek tévedhetetlenséget várnak el. Azonban éppen az óriási munkaterhelés, a sok ügyelet, a csökkenő orvos-létszám miatti túlórák következtében a hibalehetőségek száma is nagymértékben megnövekedett. A külföldi szakcikkek is mindig kihangsúlyozzák, hogy olyan mértékben alakultak át az orvoslás körülményei, hogy egyre súlyosabb döntéseket kell hozni, sokszor kritikus környezetben, ez pedig magában hordozza a tévedés lehetőségét. Amikor pedig az orvos az anyagiak vagy a kórházak, klinikák által megkövetelt munkarend miatt túlórázik, vagy épp két állás vállal, nem tudja kipihenni magát, nem tud regenerálódni, a hibák valószínűsége megnövekszik.

– Tapasztalható-e Magyarországon az orvosok részéről a pályaelhagyás?

– Aki elkötelezte magát egy hivatás mellett, az nemcsak egyszerű foglalkozásnak tekinti azt. Az orvoslásra a szakmai követelményeken túl jellemző egy erkölcsi, etikai dimenzió is, ami a hivatás lényegéhez tartozik. A hippokratészi eskü megköveteli, hogy mindig, minden körülmények között a beteg érdeke legyen a legfőbb törvény. Ezt egy angol szerző úgy fogalmazta meg, hogy a hivatás az egyén identitása. Hivatásbelinek lenni azt jelenti, hogy az ember magára vállal és egy életen át fenntart egy morális elkötelezettséget. Minden nehézség ellenére ezért tart ki az orvosok többsége ma is a hivatása mellett. A másik ok viszont jóval prózaibb, mivel az orvoslás egy viszonylag zárt hivatás, innen nem olyan könnyű elmenni másik területre, hiszen mindent újra kell tanulniuk. Manapság nyugaton rengeteg olyan plusz képzést kínálnak fel már az orvostanhallgatóknak is, amelyek az orvosi hivatás körül, vagy épp annak mentén állnak. Ilyenek például az orvos-jogász, orvos-menedzser, biomérnök, gyógyszergyári referens. Itthon főleg az első éves orvostanhallgatók szoktak úgy fogalmazni, hogy ez egy élethosszig tartó hivatás, amit vagy teljes egészében felad az ember, vagy élete végig csinálja. A nyugati országokban részleges pályaelhagyásról is beszélnek, ami azt jelenti, hogy orvosok szakterületet váltanak, csökkent óraszámban dolgoznak vagy éppen a klinikumból a magánparaxisba mennek át illetve a korábbi nyugdíjaztatást választják.

– Mennyire „viheti haza” az orvos a munkáját?

– Az orvosoknál nagyon fontos kérdés a hivatás és a magánélet szétválasztása abból a szempontból, hogy megtanulják, hogyan gazdálkodjanak az energiájukkal, idejükkel. Ezért bizonyos fokig szét kell választaniuk az életüket, nem szabad hazavinniük a hivatásbeli problémáikat. Ugyanígy a magánéleti problémákat sem lehet a betegágy mellé bevinni a kórházba. Ennek az egyensúlynak a megtalálása nem könnyű, de ahhoz, hogy testileg-lelkileg regenerálódni tudjanak, ki tudják magukat pihenni, ahhoz ez feltétlenül szükséges lenne.

– Ön szerint szükség lenne egy átfogó hazai vizsgálatra?

– Mind döntéshozói, mind szociológiai szempontból is mindenképpen szükséges és tanulságos lenne egy ilyen átfogó vizsgálat hazai elvégzése. Az eltérő egészségügyi rendszerek miatt ugyanazok a problémák más képet mutatnak a külföldi vizsgálatokban, mint esetleg a hazai viszonyok között. De ugyanígy mások nálunk a jogi, munkahelyi, anyagi feltételek, melyek mind-mind fontos és lényegi tényezői lehetnek az orvosi elégedettség, a hivatásbeli beteljesülés mértékének. Ez pedig nagyon fontos, ugyanis külföldi kutatások és felmérések sora bizonyította, hogy az orvosok hivatásbeli elégedettsége hatással van nemcsak személyes egészségükre, hanem a páciensek elégedettségére és együttműködésére, az egészségügyi személyzet munkájára, végső soron pedig az egészségügyi ellátás általános színvonalára. Egy átfogó kutatás hazai elvégzését mindenképpen indokolná az, hogy mind a döntéshozók, mind pedig a szakemberek képet kaphassanak arról, hogy maguk az orvosok hogyan tekintenek a munkahelyi problémáikra, az egészségügyön és a társadalmon belüli helyzetükre. Igaz, hogy az életérzés, általános hangulat nehezen vagy kevésbé mérhető és írható le egzakt mutatókkal, mégis fontos tényező, mert döntően befolyásolhatja az orvos mindennapi munkavégzését, azt, hogy jól érzi-e magát választott hivatásában.