Rákay Philip: Nem a kereskedelmi tévékre kell haragudni

A közszolgálati televízió nem tudta semmiben felvenni a versenyt a kereskedelmi csatornákkal, képtelen volt valós alternatívát mutatni, így a nézők elpártoltak a Magyar Televíziótól. Ezen helyzet orvoslásán dolgozik Rákay Philip, aki a Tisza Konzervatív Kör meghívására látogatott Szegedre az újszegedi Rendezvényházba. Az m1/m2 intendáns-programigazgatójával az október elsején indult új műsorokról és arról is beszélgettünk, hogy vajon mikorra találhatja meg saját arculatát hazánk négy közszolgálati tévécsatornája.

- Milyennek kell lennie ma 2011-ben a közszolgálati televíziónak?

- Egy modern közszolgálati televízió amellett, hogy minőségi műsorokat kellene, hogy előállítson – és persze megfelel a közszolgálatiság kritériumainak –, ma már egészen más funkciót is be kell töltsön, hiszen a kereskedelmi tévék túlhatalmát is valamiképp ellensúlyoznia kell. Nem úgy mennek a dolgok, mint húsz éve, amikor volt egy közszolgálati televízió, és azt nézték az emberek, hiszen a két kereskedelmi tévé megjelenésével teljesen másfajta televíziós kultúra bontakozott ki. Már amennyire ezt kultúrának nevezhetjük – tisztelet a kivételnek. Az emberek hozzászoktak egy más tempójú, más hangvételű televíziós világhoz, amihez a magyar közszolgálati televízió jó ideje nem tudott hozzászólni.

- A közszolgálati televíziónak versenyeznie kell egyáltalán a kereskedelmi csatornákkal?

- A nézőkért valamilyen szinten mégiscsak versenyezni illik, nincs az a műsorkészítő, aki ne arra vágyna, hogy azt az értéket, amit előállít, szeressék az emberek. A kereskedelmi televízióknál a nézettség a legfontosabb, nem számít a tartalom vagy a színvonal, s ahogy láthattuk, sikerült is évről évre lejjebb menniük. Amikor a valóságshow-k agyhalál-közeli élményeit másfél-kétmillió ember is megnézi, érdemes minimum komolyan venni a helyzetet, de persze azt sem árt tudatosítani magunkban, hogy nekünk nem ezzel kell versenyeznünk. Ugyanakkor nem szabad lemondanunk egyetlen nézőről sem…

- Azt, hogy a közszolgálati televízió nem tudta felvenni a versenyt, jól mutatja, hogy az elmúlt évek alatt elpártoltak a nézők.

- Tudomásul kell vennünk, hogy felnőtt egy olyan generáció, amelyik nem hatódik meg könnyekig attól, hogy a Magyar Televízió 1957-ben elindult, s micsoda kincseket is állított elő évtizedeken keresztül! Van egy 18-tól körülbelül 30-ig terjedő korosztály, mely hozzászokott vizuálisan valamihez, amivel nem tudott lépést tartani a közszolgálati televízió. Ezért is mondom mindig, hogy nem a kereskedelmi tévékre, hanem a közszolgálatira kell haragudni, amely eleddig nem tudott valós alternatíva lenni. Kötelességünk eljutni olyan emberekhez is, akikhez eddig nem tudtunk. Ehhez azonban az is szükséges, hogy vizuálisan, műsortípusokban, szerkesztésben olyat tudjunk nyújtani, ami meg tudja szólítani a kereskedelmi tévéken edződött nézőt is. Hangsúlyozom: azzal az óriási különbséggel, hogy a tartalomnak közszolgálatinak kell lennie.

- Október elsejétől több tucat új műsor indult el az m1-en, műsorvezetők új szerepekben tűnnek fel a képernyőn. Amit most láthat a néző, azt egyfajta kezdetnek tekinthetjük, vagy már végleges a struktúra?

- Mintegy húsz új műsor indult el, és körülbelül egy tucat újult meg, s ebből a közel harmincból mindössze kettő külföldi találmány, a többi mind magyar. Az egyik licencműsorunk a

Gundel Takács Gábor

által vezetett Maradj talpon! című napi vetélkedő, a másik pedig a Magyarország, szeretlek!, amivel vasárnap esténként jelentkezik az m1. Természetesen az új műsorrendben folyamatosan alakul minden. Megpróbáltuk megtalálni a megfelelő műsorokat, hogy minden műsorsávban olyan filmeket vagy produkciókat adjunk, melyek érdekesek. És folyamatosan dolgozunk azon is, hogy a négy közszolgálati csatornának milyen profilja legyen. A Duna II. kezdi megtalálni a saját arcát, egy művészeti-kulturális csatorna formálódik, az m2 családi, ifjúsági és gyermekcsatornává válhat, míg az m1 a közszolgálati nemzeti fő adó, vagyis itt lesznek láthatóak a legkiemeltebb sport- és kulturális események, szórakoztató műsorok. És – szerény véleményem szerint – a Duna Televíziónak is vissza kellene találnia ahhoz a szerepkörhöz, amit egykor remekül betöltött.

- Mikorra alakulhat ki ennek a négy csatornának a végleges arculata?

- Fél vagy maximum egy év múlva már azt szeretném látni, hogy kialakult az egyes csatornák önálló profilja. Ma már a tematikus csatornák irányába megy a világ, ez a fajta elkülönülés jót tehet mind a négy tévének, fölösleges párhuzamos struktúrákat üzemeltetnünk.

- Mikorra lesz valóban látható és mérhető, hogy beválnak-e az új műsorok?

- Már látszanak bizonyos tendenciák, míg nyáron a fél nyolcas híradó 450-500 ezres nézettséggel futott, az új struktúra elindulása óta ma már nem ritka, hogy 700-750 ezer ember nézi. Természetesen a Híradó szakmailag éppen olyan jó, mint korábban, csak épp egyáltalán nem mindegy, hogy milyen műsorokkal vesszük körbe. Két hónappal ezelőtt 8-10 százalékos nézettséget kizárólag az archívumból előcibált, jól bevált, ötvenszer ismételt Lindákkal, kabarétréfákkal és Hofikkal tudtunk elérni, új műsorokkal ilyen nézőszámokat nem nagyon tudtunk produkálni. Természetesen nem lehet pár hét alatt több millió ember évtizedes tévénézési szokásait megváltoztatni, ezeket a falakat áttörnünk nem pár hétbe fog telni.

- A műsorstruktúrában változás az is, hogy megszűntek a regionális híradók. A vidék nem fog eltűnni a közszolgálati televízióból?

- Időbe telik, mire letisztul minden, mert döbbenetes állapotokat örököltünk, pazarló nagyvállalatokat, melyeket bűn az adófizetők pénzéből fenntartani. Gigaméretű stábok dolgoztak olyan produkciókon, melyeket 1-2 ember is el tudott volna készíteni, egyfajta szociális kifizető helyként és melegedőként működött a magyar közszolgálat évtizedeken keresztül. A vállalatcsoport átvilágítása és racionalizálása jelenleg is zajlik. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy kiváló embereket ki kell öntetnünk a fürdővízzel együtt, olyanokat, akik nagyon sokat tettek le az asztalra. A kollégáim azon dolgoznak, hogy mind a határon túli stúdiók, mind azok a határainkon belüli műhelyek, melyek a szó legszorosabb értelmében műhelyként működtek, valahogy megmaradhassanak. Cél, hogy azok a körzeti hírek, melyek eddig csak egy adott régióban voltak láthatóak, akár az egész országhoz eljussanak. A normalitás határait figyelembe véve integrálni kell ezeket a stúdiókat és embereket, hiszen a kisebbségi műsoraink jó részét ők gyártják. A most elindult folyamatokat tehát korántsem tekintem végállomásnak, ez egy nagyon fontos első lépcsőfok, ahonnan tovább kell építkeznünk a következő években.