Szeged nemcsak hírös, de szép város is. Dísze a dóm, dísze a Tisza, dísze az egyetem vagy a múzeum. Nem dísze viszont a Cserepes sor. Ki gépen száll fölébe, annak egyet sugall e táj: szegénység, kirekesztettség. Ez a cigánytelep. Egy ház előtt kártyáznak a gyerekek a füvön, az utcán, mellettük ott egy nagypapa is. Bizalmatlanul fogadják az újságírót, még inkább a fotóriportert. Múltkor is voltak itt a médiától, és aztán nem is az jelent meg róluk, amit ők elmondtak – panaszolják. Üres aranytányér
Szegényes előtér még szerényebb szobába visz, alacsony plafon, kevés bútor. Egy rokkantnyugdíjas cigányasszony 27 ezer forintból él itt, hatan laknak egy házban – ebből áll a család, a legnagyobbik lánynak már kisgyereke is van. „Segítjük a lányt, amennyire tudjuk” – mondja az asszony. Nem árulja el a nevét – talán érthető. A Cserepes sor iskolája a Móra Ferenc Általános Iskola volt, ám azt a nagyarányú szegregáció miatt bezárták, és a roma gyerekeket a város más iskoláiba irányították. Csakhogy nem minden intézmény fogadta szívesen a jövevényeket. „Nem a tanulással volt gond, hanem azzal, hogy nem akarták őket elfogadni” – így az asszony. Emiatt többszörös iskolaváltásra kényszerülnek a roma fiatalok. Azt is elmondja, az egyik intézmény igazgatójával össze is veszett annak cigányellenessége miatt. „A magyar gyerek megütötte a cigányt, ő visszaütött. Gyerekek. Gyerek az csak gyerek. De hát az igazgató szerint a cigány volt a hibás, őt ki kellett rakni az iskolából. A magyar maradt” – tárja szét a kezét. A mi szégyenünk
„A szegénység nem szégyen”; a közmondás tapintatos. Hogy akkor hát mi a szégyen – nem mondja ki. Bizony a gazdagság a szégyen; a szűk körű gazdagság a széles körű világnyomor közepén. (Jókai Anna: A töve és a gallya) Sokan a telepen élők közül szociális segélyt kapnak, amiért cserében dolgozni viszik őket, egy hét munka, egy hét pihenő – 28 ezer forintért. „Ezek itt vályogházak, azért is mennek mind tönkre. Az öcsémnél az asszony nagyon szépen rendbe tartja az otthonukat belül, de mit ér, ha kívülről meg egyre romlik? Olyan, mintha aranytányért vennék, de nincs mit beletennünk…” - mondja egy helybeli. Az önkormányzat beköltöztetné az ittenieket a városba, más lakásokba, de sokan ragaszkodnak nehezen felépített házaikhoz. Másoknak az új lakáshoz szükséges önrész okoz gondot. Hitelt? Azt nem! Ha ismernénk
Szegi Ágnes, a Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász munkatársa a korábbi Móra-iskolában tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek fejlesztésével foglalkozott, majd a Karitász keretében a családokkal. Mint mondja, a roma gyerekek a „régi, hagyományos” iskolai nevelést, más irányú foglalkozást (Waldorf, Montessori), saját tempót, több gyakorlást igényelnek a tananyag elsajátításakor. Ugyanez igaz a magyar gyerekekre is! „Mintha nem tudnánk mi felnőttek, hogy ha egy-két tégla kimarad, mert nem értette meg a gyerek, nem rögzült kellőképpen a tananyag, akkor csak idő kérdése és ’összedől a ház’, mert nincs megalapozva megfelelő mennyiségű gyakorlással. Versenyistálló lett az iskolából. Jó ez valakinek? Nemzetiségi iskola! Ez lehet az optimális megoldás” – véli a Karitász munkatársa. Szegi Ágnes elmondja, a roma családokban is egyre fontosabbá válik az iskola, tapasztalatai szerint jelentkeznek is a cigány gyerekek középiskolákba szakmát tanulni, csak – a munkahelyekhez hasonlóan – bizalmatlanul fogadják őket. „Ha ismernénk egymás kultúráját, egymás szokásait, sok minden másként lenne” – így összegez. A cigányok nagyon érzelemvezéreltek, három perc alatt kikiabálják a gondjaikat, és utána ott folytatják, ahol három perccel ezelőtt abbahagyták; míg mi generációkon keresztül képesek vagyunk gyűlöletet szítani, akár családi szinten is – tudjuk meg a Karitász munkatársától. A beköltöztetési programmal kapcsolatban Szegi Ágnes elmondja: a cigányok kolóniákban élnek, nem olyan szeparáltan, mint mi. A mi kirepült gyerekeink sokszor már alig találkoznak a rokonaikkal. A roma társadalomban ötpercenként szalad egyik család a másikhoz. Megindult a beköltöztetésük, ami felbontja ezt a közösséget… Összezavarja az életüket. Ha akarnánk
„Ha akarunk tenni értük, tudunk. El kell dönteni, hogy ezeket az embereket elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el azért, mert ők olyanok. Nem kellene megbélyegezni őket, ítélkezni felettük – nem a mi dolgunk” – szögezi le Szegi Ágnes. Bizony régi frázis ez: minden népcsoportban vannak jó és rossz emberek. Az a kérdés, melyik réteg a hangosabb, vagy melyiket véljük annak látni… Ördögi kör: a bőrszín miatt nehezen megy az iskola, nincs képzettség. A származás miatt nincs munkahely, nincs pénz, megélhetés. „Van olyan becsületes, dolgos cigány ismerősöm, aki a nevét változtatta meg azért, hogy hátha akkor a munka területén nagyobb esélyei lesznek. Nemigazán sikerült, a bőrét nem tudja lehúzni…” – meséli a Karitász-munkatárs. Azt is megtudjuk, annak idején, mikor a Napfény bevásárlóközpont épült, nagyon sok családfő vállalt ott munkát, és nem volt velük gond. Manapság a városgazdálkodás és a tejipar kínál kereseti lehetőséget néhányuknak. „Nehogy már a cigányoktól tanuljunk!”
Elhaladunk egy ház előtt, sok gyerek játszik az utcán, az udvaron – itt meghaltak a szülők, de a nagycsalád felnőtt tagjai magukhoz vették a kicsiket. „Az összetartó család nagyon fontos náluk. Régebben javasoltam, hogy szervezzünk egy fórumot, ahol megkérjük őket, mondják el nekünk, hogyan épül fel náluk a nagycsalád, kinek mi a feladata, hogy nevelik a gyerekeket. Elutasító választ kaptam, ’nehogy már a cigányoktól tanuljunk’” – mondja keserűen Szegi Ágnes. Pedig cigány csecsemőt még nemigen találtak kukában. Magyart annál inkább…. Példamutató a cigányok gyermekszeretete és az öregek tisztelete. A nő, az anya és a nagymama nagy befolyással bír: a nő döntése a családi élet alapja, viszont a nyilvánosság előtt a férfi szerepel – ezt már Szirtesi Zoltán cigány származású kiskundorozsmai háziorvos Cigányságunk című könyvében olvasom. Emberi öntudattal
Szirtesi Zoltán a rendszerváltás előtt az Országos Cigány Tanács elnöke volt, a Szegedért Alapítvány társadalmi állampolgári kuratóriumának Debreczeni Pál díját kapta 2010-ben, korábban cigánypolitikusi munkájáért például Kiskundorozsmáért Emlékéremben is részesült. 1970-ben került a kiskundorozsmai körzetbe háziorvosként, amelyhez a magyarok lakta részek mellett egy hatszáz fős cigánytelep is tartozott. Az orvos embertelen állapotokat ír le: a cigány gyerekek még ősszel is mezítláb jártak az utcán. 1974-ben a cigánytelepen egyetlen kőház volt, és még olajoshordókból összetákolt kalyibát is lehetett találni, majd a nyolcvanas évek elején kezdték téglablokkos épületekbe költöztetni őket. A boltban cigány ember soha nem kaphatott friss kenyeret. A vendéglőben pirossal megjelölt pohárból ittak, és kezitcsókolommal kellett köszönniük a magyaroknak. A szomszéd rendelőben a cigányokat nem vetkőztették le, tessék-lássék módon vizsgálták meg. Cigány ember nem ülhetett a rendelőben a székre. „Először is emberi öntudatra kellett nevelni őket” – meséli Szirtesi Zoltán. „Tessék arra a székre leülni” – mondta az egyszerű cigány embernek. Tanulják meg, itt csak beteg ember van, mindegy, hogy cigány vagy magyar. Hát megtanulták. Megtanulták, hogy a vizsgálatra le kell vetkőzni, és a sorozatos törődés eredményeként egyre javultak az egészségügyi körülmények is. Büdösen és mosdatlanul egyetlen cigány sem jön a mai napig a rendelőbe. „Ellenben volt már olyan ’nagyságos asszony’, aki után ki kellett szellőztetnem” – meséli a doktor. A másik oldalt, a többségi társadalmat is nevelni kellett – enélkül nem megy. A módszer egyszerű: cigány gyereket, felnőttet egyaránt tanítani kell, és a többségi társadalmat is! A doktornak sikerült: cigánynak, magyarnak egyaránt szeretett orvosa lett. Az elv majdnem olyan, mint Montecuccolinál. „Nézd meg! Az a cigány kiemelkedett, mert tanult! Tanulni, tanulni, tanulni!” – hajtogatta gyakran a doktor a cigánytelepen élőknek. A körülmények javulásával 99 százalékra sikerült az óvodába járó gyerekek, és 100 százalékra az iskolába járók számát növelni, a férfiaknak 95, a nőknek 70-75 százalékban volt munkájuk. A csecsemőhalandóság nullára csökkent. A diszkóban együtt táncolt a magyar fiú és a cigány lány. Ekkor jött a rendszerváltás. „Anyám, nem ilyen lovat akartam…”
Szirtesi pályájának elején 220 ezer cigány élt putriban, nyomorkunyhóban. A rendszerváltásig sikerült ezt a számot 25-30 ezer emberre visszaszorítaniuk. Mára újra drasztikusan megugrottak a mutatók, iskoláztatási problémákkal küzdenek a cigány családok. Sok szülőt arra próbálnak rábeszélni, hogy helyezzék magántanulói státuszba a gyerekeket. De a cigánytelepen vajon ki fogja őket tanítani? Tragédiaként élte meg a cigányság a rendszerváltást. A leépülő munkahelyekről először a szakképzetlen cigányokat dobták ki. Újra jött a nyomor, elkezdett romlani az egészségi állapotuk, nőtt az iskolázatlanság. Az Országos Cigány Tanácsot a rendszerváltozás után feloszlatták, Szirtesi Zoltán lemondott, a diplomás cigányok visszavonultak. Miért? Nem akartak közösséget vállalni a köpönyegforgatókkal, akik az egyik pillanatban még kommunisták voltak, a másikban demokraták – tudjuk meg a doktortól. „Aki beáll a sorba, az érvényesülni fog, aki nem, az mehet a búsba – ezt mondták nekünk. Mi nem álltunk be. A cigány értelmiség kivonult, nem voltunk hajlandók talpat nyalni. ’Anyám, nem ilyen lovat akartam’ – mondja a mondás” – így Szirtesi. A doktor akkor nyílt levélben kérte a magyarországi cigányokat, tömörüljenek önkormányzatokba. Mint mondja, ma már máshogy írná meg a levelet, vagy meg se írná. A választásokból kimaradtak az igazi vajdák, illetve leszármazottaik, akik valós befolyással bírnának a hozzájuk tartozó tömegekre. Előkerültek a lumpencigányok, és ők alakították meg a cigány önkormányzatokat. Szirtesi szerint ez az államnak tetszett, mert a tanulatlan ember a hatalomnak nagyon jó. Az Országos Cigány Tanácsot 95 százalékban diplomás cigányok alkották. Mikor először megalakult az Országos Cigány Önkormányzat, 50 tagjából 17 írástudatlan volt, az önkormányzatokban „családi vállalkozások” vettek részt. „Talán most, hogy kicsit módosult a cigány önkormányzati rendszer, talán jobb emberek fognak bekerülni – valamit javult a helyzet” – teszi hozzá a doktor. Azt is érdemes tudni, magyar területen három cigány törzs él: a kárpáti, az oláh és a beas cigányok. Az egyik törzs vezetőjének szavára nem hallgat a másik, ezért lenne fontos, hogy egyenlően mindegyik rendelkezzen képviselettel. Szirtesi doktor azt is elmondja, vannak cigány civil szervezetek is, de azok labdába sem rúghatnak. Velünk akarnak lenni
A cigányság először 1945 után nézett szembe súlyos gondokkal. A világháború előtt ugyanis gyakorolhatták még tradicionális szakmájukat: kosárfonók, vályogverők, kovácsok, teknővájók, rézöntők, lókupecek és kiváló zenészek kerültek ki soraikból. ’45 után, mikor fellendült a nagyipar, ezekre a foglalkozásokra nem volt többé szükség. A szocializmusbeli nagy építkezésekre – három- és ötéves tervekben – felvették őket, így tudtak megélni. Szirtesi Zoltán arról is beszél, aggódva figyeli a szélsőséges, fasisztoid megnyilvánulásokat a magyar közéletben. Az elmúlt évszázadok alatt soha nem volt olyan cigány-magyar konfliktus, amiből baj lett volna. A Rákóczi-féle, vagy az 1848-as szabadságharcban külön cigány csapat harcolt a magyarok oldalán, nemzetőr cigányok szolgálták a magyar hazát. 1990 „fekete márciusa” is ilyen példa. Az akkor még magyar többségű Marosvásárhelyen a magyarság tüntetett az anyanyelvi oktatás megteremtésért, amire válaszul egy soviniszta román szervezet környékbeli románokat szállított a városba, akik feldúlták annak központját, majd rátámadtak a mindaddig békésen tiltakozó magyarokra. A cigányok a magyarok mellé álltak. „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” – hangzott a jelmondat. 
