Szőnyegminta-készítés vagy valódi városrendezés?

Vajon hogyan történhetett meg az, hogy fél évtizede olyan rendezési terve van a „kiemelt gazdasági övezetnek”, ami nem engedi meg a gazdaság megjelenését a területen? A választ részben Budapesten, részben Szegeden kell keresni.

Ami fővárost illeti, a hazai ún. „építésügyi” jogszabályok nemcsak az építés körül burjánzó korrupció optimális táptalaját biztosítják, hanem elkerülhetetlenül produkálják a hasonló jelenségeket. Negyven éve vagyok kénytelen mint tervező nemcsak jogalkalmazóként, hanem esetenként helyi jogszabályok esetében jogszabály-előkészítőként is ismerni a magyar „építésügyi” jogszabály-halmazt (civilizált országokban építési, nem „építésügyi” jogszabályok vannak). Ezért joggal állíthatom, hogy Augiász istállója patika lehetett ehhez az összefüggéstelen halmazhoz képest. Nem a halmaz zavarossága és alacsony színvonala a legrosszabb, hanem vérlázítóan antidemokratikus szelleme. Ma már az interneten nem egy ország építési jogszabályai elérhetők, így például az építészeti nagyhatalomnak számító és példás környezetvédelmi gyakorlatáról ismert Finnországé is. Ha ezeket a jogszabályokat valamennyire megismeri az ember, akkor konstatálhatja, hogy azokat egy világ választja el a hazaiaktól. A napjainkban is(!) minden valódi társadalmi és szakmai kontroll nélkül gyártott hazai építési jogszabályokban túl kevés a valóban az egyén és a közösség jogait védő norma, viszont annyi a bürokratizmus, mintha az állampolgárok és az önkormányzatok vigyázzba állítása lenne a céljuk az építésügyi bürokrácia előtt. A működő demokráciákban ezek a törvények kifejezetten az állampolgárok építési vonatkozású jogait védik, összhangot teremtenek az építők és a környezetben élők jogai között.

A kérdés városrendezési oldala

„A településtervezésben vissza kell az építész vezető szerepét állítani” - írja nemrég megjelent manifesztumában

Kévés György

építész. (Aki - noha a nagyvilágban is elismert néhány magyar építész egyike - nem kap sok publicitást. Talán mert nem tartozik azok közé, akik egy-egy plecsniért vagy címét hajlandók minden talpat és egyebet körbenyalni. Az ilyeneket sem maga talpalta ki, ahogy nálunk szokás.) Kévésnek igaza van: „hála” a napjainkban(!) is folyó szovjet típusú bürokratikus „jogalkotásnak”, a településtervezés nálunk egyre inkább nemcsak az építészet egészétől, de a valóságtól is elszakadt öncélú térképkifestő tevékenységgé válik. Az „előírásos” településtervezés egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas az egy-egy területen élő emberek építési vonatkozású jogainak védelmére, de tökéletesen alkalmas az ezeket a jogokat semmibe vevő beruházások legalizálására. Ezt az utóbbi évek botrányos szegedi esetei is igazolják. Lássunk a jogi szabályozás bürokratizmusára egy gyakorlati példát! Falvaink, városaink hagyományos képét a Kádár-rendszerben az építésügyi bürokrácia azzal tette tönkre, hogy Záhonytól Szentgotthárdig azonos, túlhatározott és minden tradicionális környezettől teljesen idegen „központi” építési övezeti szabályokat állapított meg. Ennek volt köszönhető például az, hogy az alföldi városiasodó községközpontok hosszan elnyúló magasföldszintes házakból álló képébe belerobbantak az újonnan épült zsiráfszerű keskeny és magas emeletes házak.

Amikor úgy nézett ki, hogy talán lesz valami rendszerváltás-féle, egy jogszabály-módosítás megengedte, hogy a települések saját adottságaiknak megfelelő építési övezeteket alakítsanak ki és ahhoz igazodó szabályokat alkossanak (OÉSZ 1990). Ez azonban „pünkösdi demokrácia” volt, mert a Horn-kormány idején egy állítólagosan új építésügyi törvényt hagyott jóvá a parlament és végrehajtási rendeletet a kormány.

Szovjet aggszűz viseltes német ruhában

Az azóta többször toldozott-foldozott „új” építési törvényt úgy jellemezhetnénk, hogy az szovjet mintájú aggszűz viseltes német ruhában. A törvény szerkezete ugyanis szinte szolgaian követi a porosz bürokrácia tradícióitól egyáltalán nem mentes német Baugesetzbuch felépítését, azonban a szelleme a Rákosi-rendszer óta változatlan. Esetenként használ nyugatról importált demokratikus szólamokat, de ezeket tökéletesen hatástalanítják az utánuk következő normatív előírások. A törvény végrehajtási rendelete pedig olyan „újdonságokkal” szolgált, mint az, hogy a gyerekek óvodai jelére emlékeztető infantilizmussal szövegesen átnevezte a Kádár rendszerben római számmal jelölt, központi íróasztal mellett kiagyalt lakóövezeteket és - lazítva ugyan a gyeplőn - Záhonytól Szentgotthárdig újra kötelezővé tette azokban központilag gyártott bürokratikus szabályok alkalmazását. A lakó- és egyéb települési övezetek kialakításának „központi” szabályait a kormányrendeletben A4 formátumban 9 sűrűn nyomtatott oldal taglalja. Vajon milyen terjedelemben szól erről a párhuzamos finn elnöki rendelet? Én sem a rendeletben sem a miniszteri rendelettel kiadott építési kódexükben ilyesminek nyomát sem találtam! Nem véletlenül, mert ez a bürokratizmus a nálunk „ideiglenesen tartózkodók” máig élő és viruló szellemi öröksége, amit a porosz bürokratizmussal terhelt német építési jogra hivatkozva tartanak ébren az építési jogszabályok ezernyi más hasonló szellemű „gyöngyszemével” együtt! A magyar ember viszont se nem szovjet, se nem német, az építési jogszabályhalmaz pedig már csak ezért is rossz. Se nem az itt élő embereknek, se nem értük készült.

Hogyan tartsuk a ceruzát?

A bürokratizmusnak ez a talán a világon egyedülálló burjánzása persze a városrendezés színvonalát is lesüllyeszti, mert szinte ész nélkül is lehet „fórsriftos” rendezési tervet csinálni, ha a delikvens betartja a sztálini bürokráciát megszégyenítő mennyiségű többnyire öncélú előírást. Ezek még arra is kiterjednek, hogy a tervező hogyan tartsa a ceruzát (253/1997. (XII. 20.) Korm. sz. rendelet, 2. sz. melléklet). Olyan fórsriftosat lehet így csinálni, ami akkor is „csont nélkül” átmegy a törvényben előírt, legalább fél évig tartó bürokratikus egyeztetési procedúrán, majd a közgyűlési jóváhagyáson, ha a szegedi „kiemelt gazdasági övezet” rendezési tervéhez hasonlóan alkalmatlan deklarált céljára. Más oldalról viszont az ilyen lejárt szavatosságú, de napról-napra szaporodó bürokratikus előírások igencsak gúzsba kötik azt, aki Magyarországon célirányos településrendezési tervet akar készíteni! Tapasztalatból tudom, hogy ez néha a lehetetlenséggel határos, vagy csak úgy lehetséges, ha megtaláljuk és kihasználjuk a kiskapukat az Augiász istállóját megszégyenítő jogszabályhalmazban és felvállaljuk a konfliktusokat a hivatalokkal. (Újabb idézet Kévéstől: „hihetetlen, de az ország kétharmados választási többségi véleménye után ma is azok hozzák a szabályokat, akik segítették a szakmát a mai lehetetlen helyzetbe süllyeszteni! Olyan személyekre kell a szabályozásokat, a hatósági munka előkészítését bízni, akik értenek hozzá és szakmai gyakorlattal rendelkeznek!”) A bevezető kérdésünkre adható válasz fővárosi szelete után lássuk a helyit!

A helyzet Szegeden is változatlan?

Az olvasó az eddigiekből sejtheti, hogy Szegeden az idézett „kiemelt gazdasági övezet” nem az egyetlen rosszul szabályozott terület. Úgy is van, ugyanis Szegeden a városrendezési tervek sok esetben nem csak szolgaian teljesítik a központi bürokratikus előírásokat, hanem túl is teljesítik azok basáskodó bürokratizmusát! (Második képünkön: a XX. század egyik klasszikus szabadon álló villaépülete /Mario Botta: Casa Rotonda, Stabio, Svájc/. Újszeged kertvárosi területein sokféle giccset meg lehet építeni, de ez a ház egy ostoba helyi építési előírás miatt eleve nem kaphatna építési engedélyt.) Szegeden nagy számban és többnyire feleslegesen készültek és készülnek ún. „részletes szabályozási tervek”. Ilyenek készítését semmilyen állami jogszabály nem írja elő. Azok még ez a kifejezést sem ismerik, az csak a szegedi építési szabályzatban fordul elő. (Abban viszont elfelejtették meghatározni, hogy ez micsoda és mire jó.) Ezek a tervek túlontúl sokszor önkényesen korlátozzák az építtetőt abban, hogy olyan optimális megoldást találjon építési igénye kielégítésére, amivel ugyan senkinek sem árt, de nem valósíthatja meg, mert véletlenül nem úgy esett le a városrendező ceruzája. A településtervezés olyan műfaj, amelyben (leszámítva egyes különleges, például védett területeket) az a jó terv, ami minél kevesebb térképi jelet és építési előírást tartalmaz, de ez a kevés minden olyat normát magában foglal, ami az adott és tágabb környezetben élők jogait megvédi az esetleges felelőtlen építkezőktől. Szegeden az egyes területrészekre vonatkozó tervek közül azonban sok nem ilyen, nem az emberek jogait és az építészeti örökségünket védi, hanem igencsak megkérdőjelezhető komolyságú ötletecskéket akar az építkezőkre rákényszeríteni. Ha azonban a terv valamelyik multi érdekében készül, őneki természetesen mindent szabad. Az ilyen tervek miatt nevezi az építészszakma nagyobbik része rosszmájúan a városrendezést „szőnyegminta-készítésnek”. Az átgondolt és jó rendezési tervekre nézve ez valóban sértő kifejezés, viszont sok esetben találó. Az ilyen anomáliákat a szegedi rendezési tervek egyeztetési folyamatában addig észrevételeztük, amíg emiatt a jelek szerint a hivatal annyira megsértődött, hogy két éve el sem küldi az építészkamarának egyeztetésre a tervezeteket! Márpedig ha valaki kompetens véleményt tud mondani egy rendezési tervről, akkor az az építész tud, akinek a rendezési terv keretei között kellene jó épületet tervezni a megbízójának. Információink szerint azonban addig se nagyon jutottak el észrevételeink maguk valójában a tervek jóváhagyásáról döntő képviselőkig. Ahhoz, hogy a rendezési tervek valóban a város és lakóinak érdekeit szolgálják, nem csak a ma hatályos tervek részleteinek felülvizsgálatára, hanem koncepcionális átgondolására is szükség van. Tizenkét éve írtam opponensi véleményt a város akkor általános rendezési tervének nevezett tervről, ami a most hatályos „településrendezési terv” alapja. Észrevételeim „természetesen” nem találtak meghallgatásra, de ma is aktuálisak és jogos voltuk már nem egyszer beigazolódott. Ez nem valamiféle önfényezés, mert olyan nyilvánvaló hibákról van szó, amiket minden, a józan ész és nem a bürokratizmus követelményeire figyelő építésznek észre kell vennie. Hadd idézzem az akkori észrevételeim közül a legaktuálisabbat: „a tervezési folyamatot agyonszabályozó szakmai(?) előírások között elvész a lényeg: a városi polgár, az épített környezethez fűződő alkotmányos jogaival együtt”. Ha - visszautalva a bevezetőre - nem akarunk tovább süllyedni a provincializmus mocsarában, ezt a kabátot is újra kell gombolni. Akkor is, ha ez nem könnyű és a mai lehetetlen állapotok fenntartásában érdekeltek ellenállásába ütközik.

Kiss István okleveles építész