Mindig összefacsarodik a szívem, ha értelmetlenül elpusztított életeket látok. Sajnos, ehhez már nem kell háborús képeket vagy véres bálnavadászatokról szóló híradásokat se nézni – eljutottunk oda, hogy e lehangoló látványhoz elég sétára indulni Szegeden. Legutóbb éppen Rókuson, a Beretzk Péter, a Kukorica és a Bálint Sándor utca által határolt zöld területen futottunk bele félbetört facsemeték sorába. Szomorúan lépünk tovább egyiktől a másikig: a tavaszi szél már nem cirógatja tovább fiatal ágaikat, ehelyett a fácskák rögzítését szolgáló fekete szalagot lengeti, mintegy gyászlobogóként felettük. Valószínűleg egy esti mulatság vagy italozás torkollott e durva erődemonstrációba – talán ilyenkor szokták mondani, hogy „ha már magukkal nem tudnak mit kezdeni, akkor belekötnek az élő fába is…” Kérdezhetnénk, hogy az, aki ilyen erősnek érzi magát, miért nem értelmes célokra használja képességeit – vagy elgondolkodhatnánk azon, mekkora bátorságra van szükség egy védtelen, kétujjnyi törzsű facsemete megtámadásához. Kérdezhetnénk és gondolkodhatnánk, de mi értelme volna? Aki nem érti meg, hogy miért keseredünk el egy elpusztított, tönkretett park láttán, annak hiába magyaráznánk, hogy a kis fákkal együtt saját jövőjét is megölte…