Nagy volt a nyüzsgés Tóth Béla és fia, Dávid szobrászművészek csongrádi műtermében. 11-től háromnegyed 2-ig tanácskoztak az egybegyűltek – a Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakértői bizottságának tagjai, Szeged város főépítésze, alpolgármestere, a kulturális iroda munkatársai – arról, hogyan nézzen ki, immár véglegesen, a május 21-én, Szeged napján, a Széchenyi téren felállítandó IV. Béla városalapító monumentális lovas szobra. A város legnagyobb terén, a park OTP palota felöli részében kap helyet a szobor, pontosan ott, ahol 1912 –s 1930 között II. Rákóczi Ferenc szobra állt, amelyet jelenleg az Aradi vértanúk terén csodálhatunk meg. A 3 méter 40 cm magas talapzat rézsűs lesz, bontott téglával borított – ez is a szegedi várra emlékeztet - legtetején mészkő koronával. A 80 centiméteres dombon álló alkotás talapzattal együtt 7 méter 80 cm magas, s mint ilyen, egyedülálló Magyarországon. Nagyságában és monumentalitásában talán csak a budapesti Hősök terén található lovas szobrok versenyezhetnek. A szoborra kiírt pályázatra november 30-ig 13 alkotó 15 pályatervvel jelentkezett. A bizottság december 7-én véleményezte a beérkezett munkákat, és Tóthék tervét fogadta el. A szegedi közgyűlés december 11-i ülésén 30 milliót hagyott jóvá a bronzszoborra, ebben a talapzat kivitelezése is benne van. A másfélszeres életnagyságú szobor avatását május 21-re tervezték, IV. Béla megkoronázásának 775. évfordulójára. A mai találkozóra összejöttek vagy tizenöten, s mindenkinek volt valami észrevétele, megjegyzése, javaslata a szoborral kapcsolatban. „Eldöntötték, ne legyen világítása, csak alulról érje egy kis fény” – panaszkodik az idős mester, amikor a megbeszélések kimenetelérő faggattuk. „Akkor nem állítjuk fel, miért rakjam oda, hogy a lovat alulról világítsák? Azt mondták, a Széchenyi téren csak ilyen világítás van. Ilyen szobor meg nincsen.” Ami ugyancsak felbosszantotta a szobrászt, az a bontott tégla talapzatra vonatkozó bíráló megjegyzések. Szerinte modern anyag, a szegedi várat idézi, az alföldön nem is építkeztek kőből, csak téglát használtak. A tervtanácsban ülőknek nem tetszett a terv. „Ha már egyszer elfogadták a mi pályatervünket, akkor utólag miért akarnak változtatni rajta?” – érvel Tóth úr. Hogy végül is miben maradtak? Talán marad az eredeti terv, de nem biztos, mint ahogy a lámpák és a világítás sem, egyszóval: semmi sem biztos. „Rendkívül büszkék voltunk, hogy megnyertük ezt a nagy pályázatot Szegeden. Éppen kórházban voltam, amikor értesítettek, írjuk alá a szerződést. Először 20 milliót, majd 30-at ajánlottak. Akárhogyan is számoljuk, ennek a szobornak 60 millió körül van az ára” – folytatja csalódottan Tóth Béla. Hogy tiszta ráfizetés? Az, valóban csak a művészi ambíció miatt vállalták el, meg azért, hogy a mester együtt dolgozhasson a fiával. Pesten, pontosabban Csömörön öntik bronzba a Tóthék által megálmodott szobrot, s mindketten bíznak benne, hogy a nagy sietség és kapkodás nem megy majd a minőség rovására. Egyenlőre ők sem tudják, mi fog kisülni az egészből. Normális esetben a rossz öntést ismétléssel lehet cizellálni, javítgatni, rendbe hozni, erre azonban most nem lesz idő. Ha nem úgy sikerül, ahogyan eltervezték, akkor kárba vész a több hónapos, fáradtságos, napi 12-15 órás munka. A mester elkeseredettsége érthető, hiszen erejüket, idejüket, tudásuk legjavát feláldozva mindent egy lapra tettek fel. „Időnként már nagyon elegem van, rengeteget dolgozunk, az idén pl. egyszer voltam megnézni a Tiszát, pedig itt folyik a szomszédságban. Halálosan fárasztó munka, de mi profik vagyunk, és jó sportolókként megtanultunk küzdeni” – fogalmaz a szobrász. Tóth Dávid szobrász édesapja és édesanyja műtermében nőtt fel, így soha nem is volt kérdéses számára, mi lesz, ha felnő: „Szobrász és lovagló” – vágta rá a büszke legényke, ha kérdezték. Nos, Dávid azóta elvégezte a főiskolát, és édesapja nyomdokaiba lépett. A határidők rövidsége miatt gyakran dolgoznak együtt, családi vállalkozásban egy-egy alkotáson. „Életveszélyes ez a pályázat a szobor mérete és a rövid határidő miatt. Sok gondolkodás után mégis beadtuk a pályamunkánkat. Pechünkre most itt van a nyakunkon, és rendkívül nyomaszt. Remélem, szerencsésen túljutunk rajta. Volt, amit én esetleg másként csináltam volna, mint édesapám, de most is azt kell mondjam: tudunk együtt dolgozni, és ez a szobor is közös munkánk eredménye.”
