A fogyasztói társadalmon kívül

„Családok a teremtett világ védelmében” mottóval rendezte meg idei családtáborát a Szeged-Csanádi Egyházmegye Családpasztorációs Irodája a domaszéki Zöldfás Katolikus Ifjúsági Központban augusztus 14-16. hétvégéjén. A katolikus egyház által is egyre inkább központi kérdésként kezelt környezetvédelem témáját változatos módon járta körül a csaknem 150 résztvevő. Az előadók közül

Zaja Péter és Anikó

egy olyan úgynevezett élőfaluból érkezett, amely lakói a fogyasztói társadalom rohanását elvetve inkább a lelassult, nyugodt életmódot és az egyszerű környezetet választották.

- Mi vezetett el oda, hogy egy kihalófélben lévő falucskába költözzetek?

- Az emberek a mai világban megfeledkeznek arról, hogy maguk is részei a természetnek. Ma már mindene megvan az embereknek, amire csak szükségük lehet. A további felesleges dolgok megvásárlására pedig a fogyasztói társadalom veszi rá a tagjait. Számunkra a legfontosabb a tiszta víz és a levegő, az ehető ételek, egy hajlék, ahol megpihenhetünk és a szerető közösség, amely befogad. Ezen kívül nincs szükségünk semmire. Az átlagember számára mindebből semmi sem valósul meg, pedig az alapfeltételek megvannak rá itt, a Kárpát-medencében is. Mi ezekre a felismerésekre a 80-as évek végén jutottunk el és akkor döntöttünk úgy, hogy másként szeretnénk élni, mint ahogyan a környezetünk, a társadalom kényszerít minket. Amit a világ sugall, az pont ellentétes azzal, amire szükségünk van.

- Milyen előélettel érkeztetek az élőfaluba?

- Anikó Kiskunmajsáról, Péter egy mátrai faluból származik. Péter vegyész és biológus, Anikó pedig közgazdász. Ezekkel az ismeretekkel semmire sem mentünk, ezért mást kerestünk.

- Hogyan kezdődött az ottani élet?

- Az általunk kiválasztott faluban az 1950-es években még 400-an laktak, de mire mi rátaláltunk, alig 40-en maradtak benne – főként azok, akik nem tudtak elköltözni, például az idősek vagy az alkohol által tönkretettek. A 90-es évek elején csak 4-5 család költözött oda, és az ott talált igen nehéz körülmények között belőlünk valóban erős közösség vált. Mára 20 család él együtt, és az eredeti állapothoz képest a falu is komfortosabbá vált. Az itteni életünk két alappillére a kereszténységünk és a magyar népi hagyományok megélése. Minden tettünkkel a Teremtőhöz, a természethez térünk vissza. Ide lettünk teremtve, ezért itt van dolgunk. Isten a teremtéskor megígérte, hogy meg tudunk élni ezen a földön, és ez így is van.

Önellátás kellene országos szinten is

- Miből éltek meg?

- Nekünk nincs más munkahelyünk, hogy utána hazamenjünk a házainkba, hanem valamennyien itt élünk és dolgozunk. Abból élünk, amit megtermelünk gazdálkodással, kézműves munkával. Sok mindent a helyi idősektől tanultunk meg, de a többség önképzés során jutott ismeretekhez. Néha adunk is el a terményekből vagy elkészített tárgyainkból, de egymás között inkább cserélünk – egyébként már a fogorvos is ilyen alapon dolgozik nálunk. Szerintem az önellátásnak és önfenntartásnak országosan is alapvető célkitűzéssé kellene válnia. Nálunk kisebb szerep jut a pénznek, és ez is lehet csereeszköz, csak jól kell tudni használni.

- A mindennapi élethez szükséges dolgok közül mivel rendelkeztek?

- Az ivóvizet ásott kutakból és forrásokból nyerjük, locsoláshoz esővizet, mosáshoz természetes anyagokat – hamulúgot, mosószappant – használunk. A házaink általában vályogból és természetes anyagokból épültek, jól szigeteltek. Most már van néhány házban villamos áram is, ez évekig nem hiányzott. Főzni sparhelten és kemencében szoktunk, fűtésre alternatív technológiákat használunk: cserépkályha, napkollektor – de általában fával és növényi hulladékokkal fűtünk, mivel legtöbbünknek van 1-2 hektár erdeje, ahonnan ezeket összegyűjthetjük.

- Hogyan művelitek a földeket?

- A mezőgazdasági munkákat lóval vagy a közösség által vásárolt traktorral végezzük el. De igazából örülünk, ha nincs minden föld megművelve körülöttünk és látunk egy kis vad természetet is a környezetünkben.

- Nem volt nehéz egy kicsi falura cserélni a városi életet?

- Aki már megszokott egy életformát, annak ez nagy váltást jelent. Mi úgy gondoljuk, nem kell mindenkinek azt csinálnia, mint nekünk, de minden embernek ugyanaz a feladata az életben, ugyanazt keressük. Ugyanakkor mi nem az elhagyatott – vagy hivatalosan: hátrányos helyzetű – települést látjuk a falunkban, hanem inkább a helyet, ahol kialakíthatjuk a saját kis földi Paradicsomunkat. Bárhová megyünk, sehol nem ezt a paradicsomi állapotot látjuk, hanem azt, hogy a magyar föld és az emberek betegek, gyógyításra és tanításra szorulnak. Mi ezt próbáljuk gyógyítani, ezért például kitisztítottuk az erdőinket, forrásainkat és a műtrágyával kezelt földeket. De az is tanulságos volt, amikor az elhagyatva élő nénik az első betlehemezés alkalmával elsírták magukat.

Családi iskola és a hazatérés öröme

- A gyerekeitek hogyan élik meg mindezt?

- Nem vagyunk elzárva a társadalomtól, a gyerekeink is tudják, hogy mit miért teszünk, miért döntöttünk így. Ők is sokkal jobban állnak hozzá ehhez az élethelyzethez, mint ahogyan számítottuk. Szeretnek hazatérni azok is, akik már gimnazistaként kollégiumban laknak – nem vette el tőlünk a város őket, sőt inkább ők formálják társaikat a nézeteikkel. Örülnénk, ha a gyerekeink folytatnák, amit mi elkezdtünk, de nem ugyanazt kell csinálniuk, hanem meg kell találniuk a saját útjukat.

- Kicsi a falu, mégis helyben tanulnak a gyerekek.

- Fontosnak tartjuk, hogy helyben oktassuk őket, ne adjuk be a külső „agymosodába”. Emiatt sok problémánk volt már hivatalos szervekkel, mivel az állami oktatási rendszer nem engedi, hogy a gyerekeiknek olyan hasznos ismereteket tanítsunk, ami valóban javukra válik. Tíz év alatt sok iskolához tartoztunk, de az önállóságunkat mindig meg akartuk őrizni. Sok a nehézség, de azt hiszem, ha minden simán menne, nem is kovácsolódna úgy össze a közösségünk. Most mintegy 70 gyerek él a faluban. Egy tanítónő foglalkozik az alsósokkal, a felsősök pedig családi iskolába járnak: minden tantárgy oktatását más-más felnőtt vállalta el a faluból. Ők ingyen végzik ezt a munkát, hiszen nekik is érdekük, hogy a saját gyerekük megfelelő szinten elsajátítsa a szükséges tudást. Mi bebizonyítottuk: nem igaz, hogy anyagi okok miatt be kell zárni a kistelepülési iskolákat. Sok önkéntes munka és felajánlás szükséges hozzá, de működhet így is. Egyébként pedig azt hiszem, hiába nagyon okosak a mostani iskolás gyerekek, a természet iránt teljesen érzéketlenek. Belőlük lesznek azok a nagy feltalálók, aki világraszóló találmányaikkal egyre jobban elpusztítják környezetüket.

Ez a boldogság?

- Anikó, te azt mondtad, ez az élet nemcsak a lemondásról szól.

- Nem kell mindenről lemondanunk, csak beérnünk azzal, amink van. Nekem nem kell több annál, mint amivel rendelkezünk, a kis házzal, ahol élünk. Úgy érzem magam, mint akikről Jézus a nyolc boldogságot megfogalmazta: néha sírunk, néha üldözöttnek vagy szegénynek érezzük magunkat, összességében véve mégis boldogok vagyunk. A gyermekeink már túlléphetnek a mi nehézségeinken és valóban boldogan élhetnek itt. Boldog vagyok, mert megértettem, hogy nem a kényelmes élet a lényeg, hanem az, hogy egy szerényebb, de biztosabb jövőt adjunk a gyermekeinknek. Úgy gondolom, annyi idő alatt, amit mi itt töltünk, még nem lehet elég erős társadalmi csoportot kialakítani – de szerintem a következő generáció tagjai, akik már itt születtek, valóban összetartó közösséget fognak alkotni.