Szeged: Tragédia két felvonásban? – I. rész

A szegedi belváros arculatának csonkítása nem a III. Honvéd Huszárezred hősi emlékművének áthelyezésével kezdődne, a folyamat az 1960-as évek óta tart, az utóbbi években pedig felgyorsult - állítja Kiss István okleveles építészmérnök, településrendező, a Csongrád Megyei Építészkamara elnökségi tagja. Ahogy azt az elmúlt héten ígértük, az ezredfordulón a belváros szabályozási tervét készítő szakember összefoglaló dolgozatát két részben tárjuk olvasóink elé.

Kedves könyvem

Apró Ferenc

albuma a régi szegedi képeslapokról, de a bevezetőjében van egy bosszantó tévedés. Ott, ahol azon meditál a szerző, miért olyan „hamvasak, hangulatot sugárzók", harmonikusak ezek a százéves képek

(lásd fent)

. Ezt a szépséget

Hemmert Jánossal

„társtettességben" a szerző a korabeli fényképezőgépeknek tulajdonította. Hát ez a tévedés! Úgy tűnik, ők azt hitték, hogy ha az akkor lefotózott épületek ma is megvannak, akkor nem változott semmi. Tévedtek. Elég egymás mellé tenni a fenti kép helyszínéről egy-egy régi és mai fotót.

Aki megnézi ezt a képpárt, láthatja, hogy a régi szegedi fotók szépségének a „titka" az, hogy harmonikusan megformált városképet mutatnak be. Olyan helyeket, ahol magukat az utcák-tereket, azok felszínét, az utcakép alkatrészeit és azok elrendezését, valamint a parkokat avatott kezek az utcákat-tereket körülhatároló épületekkel harmóniában alakították ki. A második képen is megvan

Magyar Ede

kiváló műve, az Ungár-Mayer ház - csak éppen sokkal méltatlanabb, sivárabb környezetben, mint eredetileg, az összhatás is sokkal silányabb. Ami Szeged egykor páratlan szépségű belvárosával történt, a növényeknél degradációnak hívják, magyarul elkorcsosulásnak.

A természetben a degradáció többnyire „magától" jön létre, de a városokban azt avatatlan kezek - hanyagságból? kulturálatlanságból? pökhendiségből? vagy csak egyszerűen tehetségtelenségből? - mesterségesen állítják elő.

A Belváros képét a modernizmusra hivatkozva kezdték el „továbbfejleszteni", azaz elkorcsosítani. Ez a hivatkozás ostobaság! Az Athéni Chartáról a mezei modernisták akkortájt sokat beszéltek, de láthatóan nem ismerték. A militánsan modernista kiáltvány ugyanis tartalmaz két nagyon fontos pontot: „

65. Az építészet művészi alkotásait, egyes épületeket és azok csoportjait meg kell védeni a lerombolástól.

66. Azok legyenek az épületek megőrzésére szánt területek, amelyek egy korábbi kor kultúráját jelenítik meg és megtartásuk a köz érdeke".

Tehát még a dogmatikus-modern Charta is

egységes

,

keletkezése korának kultúráját megjelenítő

művészi alkotásnak

tekintette a megőrzésre méltó történeti városrészeket. Ebből minden értelmes ember le tudja vonni azt a következtetést, hogy a mi esetünkben a történeti belvárosunkban

az az érték, ami kialakulása idején létrejött, körülbelül 100 éve, nem pedig annak dilettáns „korszerűsítése".

Ezt a kellő tehetség és építészeti műveltség híján a belvárosban „szorgoskodók" akkor sem értették és ma sem értik.

Az első felvonás: a Kádár-korszak

Vegyük példának az Aradi vértanúk tere degradációját! A tér harmincas években kapta meg végső formáját, de megőrizte az árvíz után kialakult eklektikus karakterét.

A szépen tagolt téren a burkolt felületek és finoman, alacsony korlátokkal lehatárolt zöld felületek (parterre-ek) kirajzolják a Belváros struktúráját: a Kárász - Kelemen - Oskola utcák „sugárút"-hármasát. Ez a kirajzolt struktúra az utcák-terek hálózatának szerves részévé tette a teret, a

rész

nek megvolt a helye az

egész

ben. A teret kialakító épületek is „éltek" a térben, az épületek és a tér felszínének építészeti kialakítása harmóniában volt. Ez a harmónia megmaradt a hatvanas évekig. A tér fizikailag tűrhető állapotban volt, elég lett volna a tér lényegét nem érintő közlekedési rekonstrukció. Azonban amikor a Kádár-korszakban már értékrombolásra is akadt pénz, utasították a tervezővállalatot, tervezzen ehelyett a „burzsoá dekadencia" helyett valami „modernat". Az ilyen „munkára" pedig ebben a talán tudatosan felhígított szakmában is mindig akadnak jelentkezők...

És lett az egykor harmonikus térből egy zűrzavaros környezet „építészeti" szlöm, ma is az. Ócskavastelepre küldték a finom művű korlátokat, összezagyválták a növényfelületeket a burkoltakkal, gödröt csináltak a TTK előtt csak azért, hogy legyen (ugye apukám, telik nekünk erre is?), felszedték a körút melletti járdát, mert az nem „modern" (azóta is tapossák a sarat az emberek a körút mellett) stb., stb. A tér még megmaradt értékes épületei pedig nemcsak az áruház térre fenékkel forduló épületétől és a mögötte tornyosuló irdatlan háztól szenvednek, hanem elsősorban attól balkáni szutyoktól, amivé „modernizálták" az egykor elegáns teret. Ezt a dzsumbujt tovább „gazdagítja" a jó ízlés netovábbja, a WC-büfé. Ez a városimázs fogadja a Hősök kapuján a Belvárosba érkezőt. Szép. Na de kijutott más „közterületeknek" is a gondoskodásból, a „korszerűségből", elég, ha a parkból gaztengerré degradált Dugonics térre gondolunk:

Az összehasonlításokból úgy vélem, minden

elfogulatlan

szemlélő beláthatja, hogy a Kádár-érában szétvert közterek és a körülöttük álló épületek együtt olyan egységes műalkotások voltak, amiket a közterek szétverése nagyon csúnyán megcsonkított. Hogy ez a pusztítás szándékos volt, és nem a véletlen műve, azt az is valószínűsíti, hogy a tereket szétbarkácsoltató hatalom ezzel egyidejűleg a város jegyzékbe vett műemlékeit is szorgalmasan romboltatta. (Csak az idézett képek közelebbi környezetében négyet.) Hallottam már azt a kérdést is, hogy „

na és hol voltak akkor az építészek?"

A kérdés jogos, de ezt az ötvenes évek óta folyó túlképzéssel a tehetséget, építészeti kultúrát és erkölcsi tartást illetően már iszonyatosan heterogénné tett szakma sem meri kitárgyalni. Akik nem voltak ebből a szempontból olyan szerencsések, mint én, és többnyire jóhiszeműen társtettesek voltak a pusztításban, ha erre kerül a szó - emberileg érthető módon - csak mentegetik a menthetetlent, rosszabb esetben egykori tetteik foglyaiként cselekszenek. Ami pedig még szomorúbb, a fiatalok többnyire nem is értik a kérdést. Emiatt aztán Szeged városukat féltő polgárai mindannyiunkat leprásnak tartanak. Pedig ez nem így van, és ezen a megosztottságon csak a pusztítók nevetnek a markukba. Ez a hely sajnos nem elegendő arra, hogy a társtettesség hátteréről kifejtsem a véleményemet, amiről legalább vitatkozni lehetne. Talán egyszer erre is sor kerülhet...

Vége az I. résznek

Kiss István építész

Az írás II. részét - melyben a szerző a kilencvenes évek és az utóbbi esztendők történéseit, tendenciát, illetve a legújabb terveket, köztük a Lófara-kérdést tekinti át - szerdán közöljük a SZEGEDma.hu-n.