Isten veled szegedi sportosztály? – III. rész

A Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola sportiskolai osztályát a szakképző oktatási intézmények összevonása miatt megszüntette a fenntartó önkormányzat. Cikksorozatunk első részében Kelemen Béla testnevelő tanár adott hangot felháborodásának, a második írásban pedig a gimnázium igazgatója, Eitler József beszélt az ideiglenes és hosszú távú megoldásokról, illetve a téma torony alatti felelőse, az oktatási és sportiroda vezetője, Kardos János nyilatkozott. Most a Démász-Szeged Vízisport Egyesület utánpótlás mesteredzőjét, Kása Ferencet kerestük fel.

A szakembert a sportélet már évtizedek óta „Kacsaként" becézi, akinek kezei között világ és Európa-bajnokok, olimpiai érmesek formálódtak egészen apró gyermekkortól a felnőtt „méretig".

Kása Ferenc

szerint munkájának alapja az iskolai utánpótlás átjárható, egymásra épülő rendszere, az alsó tagozattól egészen a gimnáziumig. És ennek az útnak az egyik nélkülözhetetlen állomása a Tisza-parti gimnázium sportiskolai osztálya volt.

- Nem sok olyan edző dolgozik hazánkban, aki ilyen eredményekkel a háta mögött még mindig a legkisebbekkel is foglalkozik, és általános iskolában tanít.

- Fontosnak tartom, hogy már az első szárnybontogatásoknál jelen legyek, és a csoportjaimat végigkísérjem egészen a felnőttkorig. Csak így lehet, hogy évtizedek óta Szegedről neveljük ki bajnokainkat, nem kell egyfolytában igazolni más városokból. Ennek a munkának az alapja a testnevelésóra, és annak integrálása az élsportba. Ezért a Dózsa György Általános Iskolában már húsz éve vezetek kajak-kenu tagozatot. A testnevelés-oktatásnak egyébként kedvez a poroszos rendszer, a rendgyakorlatok, jelentés, fegyelem. Mert ha nincs fegyelem, baleset történik. 1972 óta edzősködök és tanítok. Minden válogatott versenyzőmet kisgyermek kora óta én neveltem egészen a felnőttversenyekig.

- Sokan mondják, hogy egyre mostohább helyzetbe kerül a testnevelés, és ennek egy újabb példája Szeged város egyetlen sportiskolai gimnáziumi osztályának a megszüntetése.

- A baj akkor kezdődött, amikor megszűntek a minden napos testnevelésórák. Az is probléma, hogy már nem szaktanárok tartják az általános iskolák nagyobb részében, főleg az alsó tagozatban a testnevelésórákat. Itt már inog az alap. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hosszú ideje már nincs meghatározva, hogy az iskolába érkező pénzek tekintetében mennyit kell a sportra fordítani, akkor érthető, hogy a forráshiány is előtérbe kerül. Az iskola költségvetésében ugyanis könnyen az utolsó helyre kerülhet a sport. -

És a követező érvágás a középfokú testnevelés-tagozat felszámolása.

- Az országban talán egyedülállóan épült föl az a rendszer, hogy általános iskola sporttagozataiból egyenes út vezetett a sportiskolai osztályba, ott tovább képezték a sportolókat, onnan pedig egyenes út vezetett a felsőfokú testnevelési oktatásba. Megoldódott a gyerekek sportolási lehetősége, kontroll alatt voltak, a sportágukban tudtak edzeni a testnevelésóra keretein belül is. Háromszoros túljelentkezés a bizonyíték, mennyire igény van az osztályra még mindig. Kérdem, miért nem találtak egy olyan megoldást, hogy megmentsék az osztályt? Ne találjunk ki mindenhol, mindenáron újat. Ez jól működött. Nem gyors döntéseket kell hozni, hanem jó döntéseket. Miért nem volt párbeszéd, nem kereste senki a kompromisszumot? A gyerek sem egyből intőt kap, ha nem viselkedik jól. Lehet, hogy igaza van a városvezetésnek, és a döntés elkerülhetetlen, de így, néhány héttel a felvétel előtt eldönteni, abszurdum. Nekem hat gyerekem van, akivel készültünk a Széchenyibe, nyolc hónapot edzettünk külön a felvételire. Hat válogatott kenus jött be reggel hatra gyakorolni az anyagot. Ezt nem nevezném megfontolt döntésnek. -

Ön szerint az egyesületek is megérezhetik majd a sportiskolai osztály hiányát?

- Mindenképpen. A gimnáziumban plusz pontot jelentettek a sporteredmények. Könnyebb volt összeegyeztetni a tanulást az élsporttal. Említhetnék neveket is. A kézilabdás

Nagy Laci, Vadkerti Attila

vagy

Boldizsár Gáspár

négyszeres világbajnok kenus nem biztos, hogy eljutottak volna más gimnáziumban arra a szintre, ahová végül is sikerült. De a saját fiamon is tapasztaltam, hogy mikor átjött a Széchenyibe egy másik gimnáziumból, felgyorsult a fejlődése, és a tanulmányaival sem maradt le. Bevált, jól működő dolog volt ez a sportiskolai rendszer az utánpótlás, a kiválasztás, kiválás kérdéskörében. Ha ezt szét tudják szedni, akkor mi lehet máshol? Ne csodálkozzunk, hogy az olimpiai szereplésünk olyan volt, amilyen, és egyesek már kongatják a vészharangot. A sport felső szintje is tele van ilyen átgondolatlan, rendetlen döntéssel. Kaotikus állapotok felé tartunk.

- Ezek szerint könnyen elveszthetjük a jövő bajnokait?

- Bizony, de én mégis azt mondom, hogy nem a Vajda-féle világklasszis sportolók az igazi nyeresége ennek a rendszernek, hanem ha száz gyereket veszünk, az a maradék kilencvenöt - mert bizony a kiválasztásnál ilyen arányban lesznek klasszisok és átlagsportolók -, akivel megszerettettük a sportot. Ők a felnőttéletben kamatoztatják majd a mozgásszeretetüket, és ez a legfontosabb a jövő generációjának az egészségét tekintve.