Sokat változott pár generáció alatt az ünnepi menü

A karácsonyi menüsör térségenként, családonként változnak, azonban általánosságban elmondható, hogy napjainkban hagyományosan sült hal, halászlé, töltött káposzta, vagy éppen sült pulyka kerül az asztalra – pár generációval ezelőtt azonban még teljesen más fogások voltak.

Nagyszüleink fiatal korában a szenteste még szigorú böjti időszaknak számított, így húsmentes ételek kerültek előtérbe, amelyekhez gyakran szimbolikus jelentések is társultak.

A böjti hagyományok miatt terjedtek el a halas ételek, köztük a halászlé, bár ez nem minden családban jelent meg az ünnepi asztalon. Sokkal gyakoribb volt a hüvelyesekből készült fogások fogyasztása, például a habart bablevesé, amely kifejezetten karácsonyi ételnek számított. Az ünnepi asztal kedvelt eleme volt továbbá a sült tök, amely szinte minden háztartásban helyet kapott, mivel az édesség fogyasztása szenteste hagyományosan a következő év „megédesítését” szimbolizálta.

Elmaradhatatlan ünnepi fogások voltak az alma, dió, méz, ostya és fokhagyma is. Az alma a család egységét és egészségét jelképezte, a dió az ártó szellemek távoltartásában játszott szerepet, míg a méz és az ostya a békességet és összetartozást szimbolizálta. A fokhagyma a gonosz elűzését szolgálta, az egyszerű ételek pedig a vallási előírásokhoz igazodtak.

A böjti menük jellemzően zöldséglevesekből és aszalt gyümölcsökből készült főételekből álltak. A lencse és a bab a gazdagságot és bőséget jelképezte, míg a gombás fogásokat a termékenységgel és az állatállomány szaporulatával hozták összefüggésbe. A mák az aprópénz szimbóluma volt, így a jólét reményében fogyasztották.

Az édességek közül kiemelkedett a mákos és diós kalács, amely a későbbi karácsonyi sütési hagyományok alapját képezte – ezt még a 19. század táján váltotta le a bejgli. A mézzel kínált kenyér is fontos szerepet kapott, amely egyszerűségével és szimbolikus jelentőségével emelte az ünnepi étkezések hangulatát.