Reformáció négy keréken

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szeretlek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok”

János evangéliuma 13:34-35

Egy őszi Vasárnap déli órájában, amikor a nap langymeleg sugarai még a nyár emlékeit festik cinkosul az autóablakon megtört szivárvány játékába -, épp a vasárnapi iskola reggeli üzenetén töprengtem. A reformáció ötszáz éves évfordulójának lényegiségét, miként lehet, vagy érdemes átadni a még fiatalabb lurkóknak, akiknek szárnyaló mágikus fantázia világa játék-országba repíti őket? Miként is tudom azt elmondani, hogy a Drága Mennyei Atya újra és újra megerősíti szívünkben, az ige, a hit, Krisztus, Isten dicsősége, és a kegyelem lényegiségének alapjait? Azt hogy a hívőt, aki jól lehet már több dekádja követi Krisztust, Isten újra és újra szeretettel emlékezteti az alapokra. Ahogy ezen töprengtem, szokásomhoz híven a környezetem kissé távolivá és elérhetetlenné vált, ám merengésem közben arra eszméltem, hogy egy fehér köpenyes alak mellett hajtottam el, aki valószerűtlen jelenségével rendkívül gyakorlatiasan stoppolt az út szélén. Próbáltam összpontosítani, hogy tulajdonképpen milyen jelenést láttam az imént, és rájöttem, hogy nem köpenye volt a stopposnak, hanem csuhája, a mellkasán levő kép jól lehet Teréz Anyát ábrázolta. A következő körforgalomig ráébredtem, hogy egy misszionárius mellett hajtottam el, és a legkevésbé sem akartam felvenni a stoppost, erre önigazoltan több tucat okot soroltam magamban: rossz a közérzetem, fáradt vagyok, vár rám a családi vasárnapi ebéd, forró húsleves, és egyébként is férfi stopposokat amúgy sem veszek fel – akkor sem ha csuhás az illető. Ezen a pontom már elnevettem magam, és hagytam hogy a Lélek szokás szerint előcitálj a hús-szívemből egy igét: „Ha valaki arra kényszerít, hogy menj vele egy mérföldet, akkor menj vele kettőt” (Máté evangéliuma 5:41) Ami a korabeli katonák privilégiuma volt, hogy felszerelésüket vitethették egy mérföldet, akinek a vállára helyezték kezüket. Gyors önvizsgálatot tartva hagytam, hogy a Lélek komolyan és tréfásan, de most is megfedjen, tudniillik ki kényszerít jelen esetben engem? Isten Szent Lelke, nem egy ókori zsoldos katona. Sóhajjal visszakanyarodtam, és bizakodtam, hogy még ott találom a korántsem hétköznapi jelenséget az út szélén. Így is volt, rögvest beszállt, szeretettel üdvözölt és mondta Makóig menne. Rögvest el is döntöttem, hogy Makó az most nekem túl messze van, Deszkig elviszem, hisz egyébként is annyira sajnáltam saját személyemet, hogy túl fáradt vagyok, és épp tanításból jövök náthásan. Utasom, mindeközben kiderült Krisztián Testvér a Kalkuttai Szent Teréz Anya által alapított Szeretet Misszióból, köszönetet mondott. Ez is megfedett, és nem tudtam mással védekezni, minthogy Jakab megírta: Isten által előkésztett jó cselekedetekben járhatunk (magamban kimondva hogy néha nem megfelelő hozzáállással). Erre olyan hangos Áment mondott, hogy még én magam is egyenesebbre húztam a derekamat a volánnál. Éreztem ahogy a puffogó, duzzogó, ó-emberi önző hozzáállásom végre lecsendesül- legyen hát Makó, ez nem is lehet kérdés. Igéket soroltunk, „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(János evangéliuma 3,16) jöttek kölcsönösen a hangos „ámen”-ek. Mondta neki nincs egyebe, minthogy imádkozni tud értem, ha van imakérésem. Teljesen lelkes lettem: jól megimádkoztatom Krisztán testvért, elvégre szükségben vagyok. Elmondtam, hogy épp egy náthával küzdök (ami normál körülmények között nem zavarna), és tervezetten Kedden vennék ki a manduláimat (így már kifejezetten zavar). Karizmatikus határozottsággal közölte: Meg fogsz gyógyulni! – tudtam hogy rá most számíthatok (magamról az egészséges önkritikámmal már lemondtam), ez kell, a hit mellettem ülő példája! Klárafalváig imádkozott értem, rózsafüzért, saját szavakat mondott és tudtam, hogy teljes hittel és alázattal jár közben. Kiderült, hogy a már nem fiatal testvér bejárta az egész világot és missziójukhoz hűen szegényeket, nyomorultakat szolgált és hirdette az evangéliumot bármerre járt. Megengedte, hogy én is imádkozzak érte, amit nagy örömmel fogadott. Miután kitettem Makón és szeretetben megbeszéltük, hogy ha máshol nem is, de legközelebb a Mennyben találkozunk, azon kaptam magam, hogy az öt napja tomboló náthám múlóban van. Kedves Olvasók! Úgy éreztem Isten mosolygott ránk, hogy a reformáció valamikori forradalmi gondolata egy autóban Szegedtől Makóig jelen volt. Úgy vélem így a mandulaműtét után egy héttel, hogy kettőnk közül Krisztián testvér járt előre elkészített jó cselekedetben, engem pedig a Drága Mennyei Apum még a makacs hozzáállásom ellenére is beterelt az áldásba.

Terhes Nóra