Terhes Nóra: Lehet a Te Istened az én Istenem lesz?

„Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban. Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh Uram! Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint a mikor sok az ő búzájok és boruk.”

(Zsoltárok 4:6-8)

Van egy szó mi szívemnek oly kedves, ki tudja miért? Alliterál, cseng, jelentéstartalma felüdít – borbarát. Egy olyan személy akivel ennek a nemes nedűnek a művészi szeretete köt össze éveket átívelően, akivel a bor ünnepélyének okán emelitek poharatokat és emlékeiteket az égnek, hogy még gazdagodhassék emlék-éveitek száma, hogy minden évvel magasabbra emelhessétek egymás tiszteletére a borválogatások legjavát. Egy ilyen borbaráttal nyitottuk meg az ősz kezdetét a Dóm-tér kavalkádjában, ahogy azt tesszük már hosszú évek sorában, hogy egy este megoszthassuk a borszeretetünk mellett életszeretetünket, jelentősebb életeseményeinket. Mégis különleges volt ez az este, hiszen a már idősebb borbarát kisebbik gyermeke, akire én magam is vigyáztam hajdanán most lépett be az egyetem azon szakára, arra a korántsem egyszerű mesterségre, amit én magam is űzök. Emlékszem még a drága lány aranyló fürtjeire, porcelán kék szemeire, ahogy fürkészi tekintetemet ölemben és korát meghazudtoló mély sóhajjal árulja el, hogy ő maga is olyan „csecse lány” szeretne lenni, mint amilyennek engem látott azon a napfényes délutánon. Most pedig valami megmagyarázhatatlan édes-keserű érzéssel a szívemen eszmélek, hogy a gimnazista kori önmagam, aki ölében fogta az óvodás leánykát nem is sejthette, hogy egyszer az lányka ugyanabba a fába vágja majd bátran fejszéjét amibe én magam is.

A múlt meghatározó pillanatai

„A kik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.”

(Jakab levele 4:14)

A múltnak ez a meghatározó pillanata épp akkor esett, amikor én magam befogadtam Jézus Krisztus a szívembe, mint megváltómat. Most pedig itt ülök az idős borbaráttal, - ki hitte volna, hogy a valamikori tanárom azzá válik egy nap?- , hogy örülhessek és szomorkodhassak a felidézett emlékek nyomán hisz az idő épp mint a homokóra szemcsényi pergése: megállíthatatlan folyam, miközben azt vitatjuk meg, hogy épp a cabernet után már érkezhet e a kóstolásra a cuvé házasítás. Nagy egyetértésben emlegetjük fel hogy évek óta készülnek feleségével a francia fővárosba és én lelkes önjelölt idegenvezetőként előre sorolom hogy mely napszakban melyik látványosságot keressék fel, de nem úgy ahogy a tömeg, hogy üljenek le a rakpartnak azon kövére, ahol épp a Notre Dame azon oldalsó pillérei magasodnak, hogy onnan egy macskaugrása melyik olasz étterembe térjenek be megvacsorázni. Merengve mondom: „az éjjel Párizzsal álmodtam.” Térdünket csapkodva kacajuk, micsoda könyvkezdő sor: „az éjjel Párizzsal álmodtam”.

Kinek az Istene?

„A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, a mit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene.”

(Máté evangéliuma 22:31-32)

Ahogy a párát is töröljük szemünkből a felidézett gimnáziumi korszak nyomán borbarátom elmondja, hogy idős édesapja az eltelt években mintha rálelt volna Istenre, - szívem nagyot dobbant – az édesapa megváltozott: a korábban még zárkózottabb, konokabb apa szíve átformálódott. Nagy örömmel kiáltok fel: lehet hogy megtért! Izgatott lelkesedésem koránt sem lepte meg valamikori katedráról okítóm, hisz tudta hány éve már, hogy Jézus Krisztust követem árkon-bokron át. Feltartóztathatatlan örömmel osztom meg ismét az evangélium jó hírét sokadszorra ővele, sorolom kicsoda Isten, mit tett értünk Jézus Krisztus, miként is van elrejtve Ő benne életünk, ha őt befogadjuk szívünkbe; hogy térhetünk majd meg megváltónkhoz egy nap, s a köztes időben miként érhetnek mibennünk a Lélek gyümölcsei, amit szívem mélyén reméltem, hogy édesapja életében is láthatott. A Dóm-tér árkádjainak tövében a bor-ünnep kavalkádjában a tömeg sodró, lüktető lendületében hallom ahogy az idős borbarát megadó mosollyal fejét a talánynak balra billentve kérdi félhangosan: „Nóra addig-addig lehet, a Te Istened az én Istenem lesz?” S én tiszta szívből reméltem hogy ez nem egy könyvkezdő sor, hanem egy végeláthatatlan, örökkévalóságba vezető kezdőmondat, ami Krisztusban van elrejtve. Kedves Olvasók! Isten aki Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak Istene a Jézus Krisztusban szerzett megváltás nyomán, színtiszta kegyelemből az én Istenem is, éppúgy ahogy bárkinek lehet Istene, aki fiának áldozatát elfogadja: nem tudok mást mondani, hogy ez olyan kiváltáság, - ahogy által mehettünk az ő szerelmetes fia által a halálból az életbe,- hogy egy emberélet is kevés ennek mélységéig megérteni