Május 22-e: a református egység napja + FOTÓK

Megindító, soha nem felejthető látvány tárult azok elé, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy 2009. május 22-én Debrecen főterén együtt lehettek a Magyar Református Egyház Alkotmányozó Zsinatára összesereglett mintegy 30 ezer emberrel. Május 22-e a református egység napja.

A hatalmas tömeg a Nagytemplom körül gyülekezett, hogy részt vegyen a civisvárosban tartott hálaadó ünnepen, amely a Kárpát-medencében működő református közösségek újraegyesítését hivatott kinyilatkoztatni. Szimbolikusan a reformátusok honfoglalásának is nevezték a trianoni határok által szétszabdalt nemzettestekkel együtt darabokra hulló protestáns közösségek újbóli egymásra találását. Megható jelenetekkel kezdődött a három évvel ezelőtti nap: az ide elzarándokolt emberek egy marék földet hoztak magukkal és egy erre a célra kialakított halomra szórták. Az ország alakját formáló halmon táblák jelezték egy-egy település helyét, így azután láthattuk itt Szabadka, Nagyvárad, Kolozsvár, Szeged, Rahó, Munkács, Bácsfeketehegy, Kalotaszeg, Homoród, Marosvásárhely, Győr, Bácskossuthfalva, Budapest, Kassa, Mezőberény, Kisújlak, Olthévíz és más települések táblácskáit, amelyek mellett megálltak a zarándokok és kiszórták a magukkal hozott földet, ezzel is nyomatékosítva az együvé tartozás szándékát. Szívszorító látvány volt, amikor egy idős néni előbb a budapesti halomhoz vitte a maréknyi rögöt, majd a kolozsvári dombocskához ballagott, letérdelt és megcsókolta a földet: Itt temették el a szüleimet, mondta és potyogtak a könnyei.

Az alkotmányozó zsinat ülésezett, a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, muravidéki, horvátországi és a tengeren túlról érkezett látogatók pedig ismerkedtek, lévén, hogy nyelvi nehézségeik nem voltak, mindannyian Arany, Petőfi, Vörösmarty, Radnóti nyelvén szólhattak egymáshoz... Sok határon túli standot láthattunk, amelyek a bemutatkozás szándékával hozták el könyveiket, folyóirataikat, tevékenységüket ismertető brosúrákat és arra buzdították testvéreiket, hogy cseréljenek minél többen címet, mert a jövőben még szorosabbá szeretnék fűzni az eddig eléggé lazának nevezhető kapcsolataikat. Azután elindult a városban az úgynevezett egyesítő menet, amelyen püspökök és lelkészek vezetésével, zsoltárokat énekelve, a résztvevők körbejárták a várost. Szűkebb pátriánk is képviseltette magát, hiszen ott voltak a Honvéd téri, a Kálvin téri, az újszegedi és a Petőfi-telepi református gyülekezet tagjai is a sok ezer menetelő között. Így érkeztek el a város főterén kezdődő istentiszteletre. Délután négy órakor megszólaltak a Nagytemplom harangjai, s ezzel egyidejűleg a Kárpát-medence minden református templomának a harangjai is megkondultak, hirdetve ezzel azt az egységet, amelyet Debrecen főterén – a Zsinat határozataként -- hoztak nyilvánosságra. A szertartás kezdetén olvasták fel ugyanis a határozatot, amely szerint a jövőben a Magyar Református Egyház tagjaiként léteznek majd a Kárpát-medencében a magyarországi és a külhoni reformátusság egyházai. A bejelentést hatalmas taps és ováció fogadta a főtéren, sok ezer ember szorította meg a mellette álló kezét, kifejezve ezzel az egymás iránt érzett testvéri szeretet, az együvé tartozás iránti elkötelezettségét. Bölcskei Gusztáv püspök, a magyar reformátusok zsinati elnöke igehirdetésében a József és testvéreiről szóló igeszakaszt idézte: „ A testvéreimet keresem”! (Mózes 1. könyve, 37.) mondta József, amikor a pusztában a nyájat legeltető testvéreit kereste. Mi is így voltunk eddig, mert kerestük egymás kezét, a segítő jobbot, s éreztük, hogy magyar testvéreink nélkül csonkok vagyunk. Rengeteget szenvedett e nép az elmúlt évszázadban a Kárpát-medencében, s hányszor keresett testvért! Most megtaláltuk egymást, de maradjunk hitünk és emberségünk határain belül, merjük felemelni szavunkat magyar véreinkért, ha testvéreinket bántják – szólt a igehirdetésében a püspök a sok ezres tömeghez. Az istentiszteletet úrvacsoraosztás követte, s a szertartás végén egymás kezét fogva vették az elbocsátó áldást, majd együtt énekelték el nemzeti imánkat, a Himnuszt. Talán még soha ennyi torokból nem csendült fel az Isten áldd meg a magyart!, mint akkor. Válasz volt ez, mondták sokan ott és akkor, az öt évvel korábbi szégyenteljes népszavazásra, az elutasításra, ugyanakkor bizonyságtétel arról, hogy a nemzetben megvan az összetartozás iránti vágy. Meg a szilárd elhatározás, amely a Zsinat jelmondata is volt egyben: Krisztus a jövő – együtt követjük őt!