A szomszéd tehene: mi legyen vele?

Mindig úgy láttam, akárhova mentem, akárhol éltem, hogy minden városnak van egy szellemisége, és a szellemiség átitatja a benne élők mindennapjait, gondolkodását, döntési helyzeteiket, de legfőképp ítéletalkotásukat.

„A perzsa birodalom vezére ugyan utamat állta huszonegy napig, de Míkáél, az egyik legfőbb vezér, segítségemre jött.”

(Dániel 10:13)

Külföldön, ahol laktam egy liberális szellemiség uralkodott, ott elméletileg nem volt „tabu téma”, de ez a szélsőséges szabadelvűség mégis paradox módon azt eredményezte, hogy mindent elfogadunk, és elfogadásunk eredményeként nem kérdőjelezzük meg, tesszük beszéd tárgyává őket, mint például a homoszexualitást, így eredményezve „tabu témákat”. Mint ahogy egy városnak lehet szellemisége, úgy vélem egy egész országnak is lehetnek sajátjai olyan uralkodó, megkötött gondolati sémák, amiből olykor nagyon nehéz kitekinteni.

Megvizsgálom magam…

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!”

(Zsoltárok 139:23-24)

Az önvizsgálat, az önkritika szükséges, hogy elengedhetetlen része legyen életünknek, amit nem mulaszthatunk el, nem hagyhatunk el hétköznapjainkból. Ennek hiányában, könnyen előkerülhet az előszeretettel használt, eredetileg bibliai, de mára már köznyelvi fordulat, amit mindenki örömmel villogtat, mint valami különleges fegyvertényt: „más szemében a szálkát…”. Ilyen elegánsan, csak egy félmondattal utalhatnak arra, hogy mi magunk hiányosságot szenvedünk az önvizsgálat és az önkritika területén. Az elmúlt napokban felmerült bennem néhány kérdés: Vajon ebben az országban mi mennyire kívánjuk a másik javát, a másik boldogulását? Vajon ebben az országban mennyire vagyunk képesek örülni a más örömének, és nem örülni a más bajának? Vajon ebben az országban mennyire tudunk szeretetben támogatni másokat, arra bíztatva őket, hogy tartsanak ki bármilyen nehéz körülmények is uralnák le őket? Végül, de nem utolsó sorban: ebben az országban, mi mennyire tudunk más sikereinek örülni, azokat elismerni, és további lépésekre ösztökélni őket? Vajon képesek vagyunk önzetlenül támogatni őket és kiállni értük? A magyar közmondás, amiben a szomszéd tehenének mielőbbi halált kívánjuk, vajon valóban igazzá válna az egyéni életeinkben?

Szeretetben vállalok felelősséget…

„Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!”

(Pál Korinthusiakhoz írt második levele 16:14)

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mennyire nehéz boldogulni, milyen komoly kihívás korunkban munkahelyet találni, vagy fiatalon egy vállalkozást útjára bocsátani, megtartani tisztességes keretek között, úgy hogy közben a gazdasági válság réme folyvást fenyegető környezetet és bizalmatlanságot eredményez. Hazánkban nem válhat tabu témává, hogy vajon szeretetben támogatjuk, építő kritikával, a pályatársakat, vagy épp destruktív szemlélettel, vagy csak egyszerű kárörvendéssel figyeljük törekvéseiket. Mi az én felelősségem keresztényként? Én hol követném el a hibát? Hívő emberként magamnál másokat különbnek kell tartanom, mi több, képmutatás nélküli szeretettel kell tudnom másokat támogatnom. Ebben a szeretetben nem örülhetek a más bajának, nem kereshetem a másiknak felróható rosszat, nem kérkedhetek magamat különben tartván másoknál. A legkevésbé sem lehetek felfuvalkodottságom áldozata, és nem gerjedhetek haragra a magam igazát ököllel ütve mások arcába. Én személyesen elmondhatom, hogy heves természetemnek valóságos kihívás az ennek való megfelelés, és beismerem, hogy emberi törekvéseimben mindebben én bukásra vagyok ítélve. Ugyanakkor, ha hívő keresztényként hiszem és tudom, hogy az egy élő Isten képes arra, hogy a kő szívet hús szívvé varázsolja, akkor már azt is tudom, hogy az maga a valóság, amiben a vélt vagy valós ellenséget imával és áldással árasztom el. Az emberi lélek legjobb helye Istennél van, mert ő az egyetlen, aki képes kultúránk, tapasztalatunk révén kódolt sémákat feltörni és újraírni. Merjük, akarjuk és tudjuk egymást szeretetben biztatva támogatni!