Nyitott szemmel, nyitott szívvel a másikra
Évről évre egyre többen vannak a rászorulók – ezt tapasztalják a Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász önkéntesei a ruhaosztások vagy a hajléktalanoknak szervezett teajáratok során is. A szervezet tavaly októberben ünnepelte húszéves jubileumát, a segítésről, a nehéz sorsú emberekhez való odafordulásról beszélgettünk Megyeri Márta Karitász-igazgatóval.
– 1998 júniusában került a Karitászhoz munkatársként, előtte a Katolikus Ifjúsági Irodában dolgozott. Hogyan fejlődött „lelki alkatává” a másokon való segítés?
– Az ifjúsági irodában, az egyetemi lelkészségen és hitoktatói tapasztalataim alapján fontos volt számomra az emberekkel való foglalkozás. Az egyetemistáknál is azt tapasztaltam, mindenki vágyik rá, hogy legyen valakinek szava arra, hogy ő hogy van, mi van vele. A tanítás kapcsán a gyerekekhez és a családokhoz nyílt egy kiskapum, az ő életükbe pillanthattam be. Szívesen jöttem a Karitászhoz, nyitott voltam arra, hogy mi mindent lehet másokért tenni.
– Volt valamiféle korábbi inspirációja?
– A debreceni gimnáziumi éveimre esett az 1989-es forradalom, sok menekült volt a városban, a plébániára érkeztek a felajánlások, melyek bonyolításába már akkor bekapcsolódtam, az ottani családokat segítettük, például kivittük nekik az adományokat.
Empátia és alázat
– Milyen hozzáállást, tulajdonságokat igényel egy ilyen munka?
– Mindenképpen fontos az empátia. Vegyünk egy alkoholistát – sokakban ott van a kérdés, miért nem teszi le a poharat, miért nem állja meg… Persze az fontos, hogy nem akarjuk megerősíteni az alkoholizmusában, vagy a tetteiben. Sokkal inkább arról van szó, hogy belátjuk, hogy mindennek vannak okai, meglátjuk mögötte a félresiklott életet. Így próbálunk odafordulni, és elfogadni úgy, ahogy van. Ez keresztény emberként természetes is, hogy erőszakosan ne akarjuk megváltoztatni a másikat. Azután fontos, hogy legyünk kellően nyitottak az új dolgokra, a körülöttünk levő eseményekre: nyitott szemmel, nyitott szívvel kell járni.
– Mondana egy konkrét példát?
– Egy önkéntestől hallom, hogy mikor élelmiszert visznek egy-egy családhoz, szóba kerül, hogy vannak a gyerekek. Kiderül, hogy jó tanuló a gyerek, de a szociális helyzetük miatt nem tudnak mindent megtenni a továbbtanulásáért – nekik ajánljuk a Szent Imre-ösztöndíjat. Arra is figyelni kell tehát, hogy mi mindent lehet még odatenni. Vagy másik példa: a felénk jövő kérések gyakorta csak a gyerekekről szólnak – ruhanemű, iskolai támogatás. Vannak családok, akik elhallgatják, hogy például az édesanyának nincs kabátja… Nagyfokú alázatot igényel ez a munka. Azzal, hogy adni tudunk, tudnunk kell elfogadni is.
Bizalommal
– Emlékszik a kezdetekre?
– Első héten abba csöppentem bele, hogy ruhaosztáson fogadtuk a rászorulókat. Döbbenetes volt huszonévesen hallgatni, ahogy munkanélküliek, hajléktalanok meséltek az életükről. Megkapó volt az a bizalom, amivel felénk fordultak: ezzel a bizalommal is bánnunk kell, a sorsokat fel kell tudnunk vállalni.
– A segítés számos formáját művelik, említene néhány jelentősebbet?
– Meghatározó a beteglátogatás a kórházban, illetve Szegeden a gyermekklinikán – nagyon nyitottak a munkákra. A krónikus osztályon maga a főorvos asszony is megerősítette, hogy mindenképpen szükség van az önkénteseinkre. Olyankor mennek be, amikor valóban segíteni tudnak mind a betegeknek, mind a személyzetnek. Ilyenkor odaülnek például a beteg mellé, beszélgetnek vele, segítik míg elfogyasztja a vacsoráját. Az osztályra jutó két-három nővér nem tud egy-egy betegnél hosszú időt tölteni.
„Nem voltam rá méltó…”
– Másik kemény terület a hajléktalanok.
– Valóban, teli van kihívásokkal a hajléktalanellátás. A Szent Erzsébet-teajárat idén lesz 15 éves. Ilyenkor a hajléktalanok életterébe, a viskóikhoz, a garázsokhoz is eljutunk, meleg teát, zsíros kenyeret viszünk nekik. Egyszer Újszegeden osztottunk zsíros kenyeres vacsorát, láttam, hogy egy hajléktalan a liget szélén egy padon ült, és nem jött oda hozzánk. Odavittem neki, de nem fogadta el. Másnap este megint ott volt. Azt mondta: „Tegnap azért nem fogadtam el, mert nem voltam rá méltó” – az italozás miatt. Ez megerősített abban, hogy bármilyen helyzetben is lehetnek az emberek, a maguk értékét, önbecsülését meg kell adnunk nekik. Sok családnál is tapasztalatom ezt. „Most csak ebben segítsenek, más dolgot nem kérek, mert vannak tőlem jobban rászorulók is” – mondják sokan.
– De azért akinek lehet, elmondják, miben tudnak segíteni.
– Igen, az életre való rugalmasság is benne kell legyen a Karitászban: tanácsot, információt adni. Sokan nem tudják milyen támogatást nyújthat az önkormányzat, például temetési segélyt, vagy váratlan helyzet rendezéséhez átmeneti segélyt.
Mindenki a maga módján
– Nem mindenki tud egyformán segíteni, de a segítés számos formáját teremtik meg.
– Szeretnénk megadni mindenkinek a lehetőséget, hogy ki-ki a maga módján segíthessen, ennek egyik példája az adventben a karácsonyi jótékonysági vásár. Nem mindenkinek adottsága, hogy odaforduljon a beteghez, vagy a hajléktalanhoz, de fiatalként lehet kreatív az ember, készíthet apró díszeket, használati tárgyakat, vagy nyugdíjasként szívesen horgolhat valamit – ezeket értékesítve szintén tudunk segíteni a rászorulókon.
– Általánosságban szólva: sokan vannak a rászorulók?
– A segítségre szorulók száma sajnos folyamatosan nő. Egyre többen keresnek meg, jönnek ruhaosztásra, új emberek tűnnek fel, családok, kisnyugdíjasok – akik már nem tudnak megvenni például egy új takarót… A teajárat átlagosan közel hatvan embert érint, ruhaosztáson rendszeresen 20-25 fővel találkozunk. Persze gazdasági válság van, de van egy lelki szükség is. Minden társadalomnak fel kell készülnie arra, hogy – ahogy biblikus példával szoktam mondani – legyen „embere” a másiknak, legyen kihez szólni – nem csak az időseket érinti az elmagányosodás, hanem például a fiatal édesanyát is, aki napközben otthon egyedül van a kisgyermekével. Kell, hogy legyen valaki, egy önkéntes, vagy egy másik anyuka, egy közösség, aki ránéz, mi van vele. Azután a foglalkoztatottságban olyan szintű problémák vannak, hogy nagy százalékban már a munkanélküli nyilvántartásból is „kikopnak” bizonyos emberek. Döbbenetes, hogy egyre többen lesznek azok, akik nincsenek ellátásban – erős az az iránti félelmünk, hogy velük mi lesz. Tudjuk, hogy volt egy időszak, amikor a segély volt a „nem munkára ösztönző” megélhetési forma, ezt nem könnyű visszaformálni. Ugyanakkor látunk nem egy életerős férfit, aki tudna dolgozni, de a falujában egyszerűen nincs rá lehetőség…
