A keresztény képmutatás gyökere

„Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Máté evangéliuma 7:5)

Az emberekben való bizodalom minden esetben bukásra van ítélve, mert az ember emberi voltából ígérhet csupán. Számomra elképesztő, hogy látom, milyen fáradhatatlanul képes bízni, és remélni az emberi szív. Az egyre forróbb gazdasági homokon is folyvást keresne egy hűsítő oázist, remélve több pénzt, vagy épp a személyes boldogságát egy sor rosszul végződött kapcsolatot követően. Minden reménye ehhez a világhoz köti, minden boldogságát itt keresné, itt kívánja az önmegvalósítást végrehajtani, bármit is jelentsen az számára, miközben napról napra azzal szembesül, hogy még saját vágyai sem szilárdak. Még az is hajmeresztő gyorsasággal képes megváltozni, hogy melyik az az irány, amibe a vágyai hajszolnák.

Az egyetlen „jó”…

„Nincs senki jó, csak egy, az Isten” (Lukács evangéliuma 18:19)

Hogy a keresztények „jobbak” lennének-e? Hogy a keresztények őszintébbek lennének-e? Hogy a keresztények nemesebb lelkűek-e? Ha így hallom meg ezt a kérdést, egy egyértelmű nemmel felelnék, mert a hívő formálódik egy tökéletes személy képmására, de kizárólag kegyelem által. Önmagát nem láthatja „jobbnak”, mert nem létezik „jó” és „rossz” keresztény sem, mert ha már hívő, akkor ott található az életében az imént említett kegyelem, akkor kizárólag, ez a meg nem érdemelt jóindulat az, ami őt megkülönbözteti. Olyan könnyen be lehet ezt bizonyítani. Ebben a világban lehet reménykedni, és állítom, hogy minden egyes hívő is elbukik ebben, hogy olykor ide kerül a legfőbb reménysége, ebbe az életbe, itt várja a legfőbb boldogságot, itt kívánja magának a komfort zónát, a pénzzel, munkával, szerelemmel, a gyerekekkel, a piros fedelű házzal, a zöld kerítéssel, egy kutyával, egy macskával. Aztán szükségszerűen belebukhat ebbe, a feledékenységébe, hogy már nem tudja eztán mi vár majd rá. Itt a Földön boldogság helyett várhatja a boldogtalanság, a komfort helyett a diszkomfort zónája, a pénz helyett a nélkülözés, kapcsolati gazdagodás helyett egy bizonyos szellemi magány. Hiszen ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

Képmutatás nélküli megbocsátás

„A ki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (Pál második levele a korinthusiakhoz 10:17)

Megkértek a napokban, hogy támogassak egy politikai elképzelést, ideát, hogy bízzak meg a szerzőjében, és vessem hitemet alkotójába. Nem tettem meg és nem teszem meg, mert tudom, hogy nem lehet tökéletes reménységem az emberben. Miért? Azért mert az ember önmagában véve tökéletlen, és a legjobb akarat révén is tévedhet és elbukhat. A keresztény képmutatás alapja, ha egy bukást, egy bűnt, megdöbbenéssel, fájó felszisszenéssel és egy rosszalló fejcsóválással fogadunk, ezzel azt közvetítve, hogy mindez velünk nem eshet meg. Ez a gondolat pedig magában rejti, azt a képmutató hazugságot, hogy létezik „jó keresztény” szemben a „rossz keresztényekkel” és a nem hívőkkel. A két világ mélységes szakadékát nem emberi cselekedet, vagy jó akarás hidalta át. Kizárólag a megváltás műve, és az ennek nyomán megszülető megpróbáltatások, az amivel dicsekedhet a hívő, aki nem választhat képmutató, megnyúlt arcot egy bűn, vagy egy próba hallatán, mert ismernie kell, hogy az Istennel való megbékélés nem belőle fakadt. Mivel azonban ez a természetfeletti megbékélés valóban Istenből fakadt és nem az emberből, ezért mondható ki, hogy tökéletes. Isten valóban elfogadja gyermekeinek mindazokat, akik egyszülött Fiának áldozatát hittel fogadják. Mindez képmutató ítélkezésre sohasem jogosíthatja fel mindazokat, akik részesülnek ebben a kegyelemben, hisz ingyenesen fogadták ezt az áldozatot. Milyen nagy igazág az, hogy valóságosan szeretni az embert mennyivel nehezebb, mint pálcát törni megbocsátás hiányában a feje fölött. Pedig éppen ez az amit Isten elvégzett az ember felé, valóságos megbocsátásban, úgy hogy mindazok felett akik ezt hittel fogadják nincs többé kárhoztató ítélet. Mi több, merem állítani, hogy ezáltal felhatalmazta őket a legszebb dologra is, arra, hogy szeressék az embert, valóságosan, cselekedetek révén, tudva azt, hogy egyetlen dicsekvésüket egy másik személy végezte el egykoron a keresztfán.