„Édes Istenem!...”- a tartalom veleje

Egy nem létező kapcsolatot teljesen felesleges ápolni. Ezzel az egyszerű gondolattal úgy vélem, hogy mindenki egyet érthet. Gyakran találkozom azzal a felvetéssel, hogy nem mindenkinek van ugyanolyan mérvű igénye a keresztény közösségre a Biblia forgatására, vagy imádságra. Ebben mindenkinek tökéletesen igaza van. Úgy vélem, hogy az embereknek hazánkban egy igen jelentős hányada a fent említett cselekvései, kiüresedett vallási cselekedetek, amelyben egy nem létező kapcsolatot próbálnak meg ápolni. Aki nem ismerte meg Jézus Krisztust mint személyes megváltóját, annak sajnos nem is lehet személyes istenképe.

Ki akarna…?

„Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.” (János első levele 5:14)

Ki akarna, egy olyan személyt imában megszólítani, aki számára nem létezik? Ki akarna elmenni egy olyan személy tiszteletére megtartott alkalomra, ahol tanításairól beszélnek, akinek létezésében soha nem is hitt? Ki akarná olvasni egy olyan személy írását, akinek léte csupán a nagyszülőktől rá hagyományozott meseszövés csupán? Senki. Mégis sokan megteszik. Pedig a vágy arra, hogy egy mélyebb kapcsolatot ápoljunk valakivel, csak annak eredményeként jelenhet meg, amiben már megtapasztaltuk az adott személy szeretetét, elfogadását, ez esetben a megváltását. Ez lehet az eredője annak, hogy valaki úgy szólítja meg saját szavaival, őszintén imában a Teremtőjét, hogy bizonyossággal tudhatja: van, aki meghallja imáját. Hányszor hallottam már elkeseredett sóhajokat magam körül számomra ismeretlen emberek két szóban megfogalmazott fohászát: „Édes Istenem!”. Ilyenkor szinte végig sem gondolom és én is mondok egy imát, hogy a kétségektől vagy fájdalomtól meggyötört ember számára tegye Isten magát akkor láthatóvá, hogy tudja, ez nem egy magyar közkedvelt szállóige, sokkal több annál.

Mások tetszésére…?

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (Pál Korinthusiakhoz írt első levele 15:19-20)

Én személyesen azt mondom el, hogy ha nem azzal a tudattal imádkoznék Istenhez, hogy a mennyei Apukámat szólítom meg, aki bár a szívek mélységeinek tökéletes ismerője, mégis vágyik arra, hogy őszintén, fogyatkozások nélkül tárjam fel előtte gondolataimat, akkor meg sem szólítanám. Ha nem azzal a tudattal mennék el egy Istentiszteletre, hogy egy olyan élő királyt tisztelek meg énekemmel és jelenlétemmel, aki bár nem látható a szemnek, de örökké él és uralkodik, akkor el sem indulnék itthonról. Ha nem azzal a meggyőződéssel nyitnám ki a Bibliát, hogy az Isten szava, emberekhez írt szerelmes levele, akkor soha még csak fel sem lapoznám, engedném porosodni az örök enyészetnek. Ha nem azzal a tökéletes bizonyossággal élnék, hogy Jézus Krisztus megváltása megmenti az embereket az örök kárhozattól, akkor soha nem vállaltam volna azt, hogy keményen támadjon és olykor fenyegessen a közvélemény. Nem, egy olyan konok jellem mint én, képtelen lenne pusztán megszokásból, mások tetszésére átlépni egy gyülekezeti, közösségi helység küszöbét vasárnaponként, hogy mást se forgasson gondolatában az Istentisztelet alatt, csak hogy a vasárnapi marhahús leves íze pár órán belül milyen kellemes lesz. Nem kérem, a megalkuvás soha nem tartozott „erényeim” közé.

Élő hittel, és reménységgel…

„Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (János első levele 4:10)

Ehelyett ha kell ezerszer, és bízom benne, hogy életem folyamán akár milliószor is elmondhatom, hogy úgy szerette Isten a világot és benne az embert, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A napokban elhunyt az egyik hűséges olvasóm, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy vajon utolsó óráiban eszébe jutott-e a megváltás, hogy vajon imában megszólította-e Istent, vajon úgy távozott-e, hogy Jézus megváltásában hunyt el. Nem tudom, de azt igen, hogy ha ezek közül a cikkek közül egyet elolvasott, akkor már találkozott olyan igehellyel, amiben a remény üzenetét, Isten és Mennyország valóságát olvashatta. Ez pedig kérem az egyház rovat: élő hit nélkül fabatkát sem érnének gondolataim, csak dagályos, intellektuális szócséplést végeznék.