A felnőtt gyermeki szíve

Egy alkalommal, kicsiket tanítottam gyermek Biblia órán, figyeltek bájos nagy kikerekedett szemekkel, csodálkozva hallgatták, hogy Isten csoda révén miként rombolta le Jerikó város falait a győzelem érdekében.

Jöttek az ellenőrző kérdések, hogy a picinyke nebulók elmondhassák, mi mindenre emlékeznek a hallott történetből, mi ragadta meg szívüket és képzeletüket legerősebben. Alighogy megkezdtem első mondatomat: „Ki…?” , már záporoztak rám a válaszok, hogy hát mégis ki, hát természetesen Isten volt az, aki csodát tett, ez csak magától értetődő. Mosolyogtam, majd elmondtam, az élénken felelgető kicsiknek, hogy a bevezető kérdésem így hangzott volna: „Ki emlékszik arra, hogy melyik városnál történt mindez?” Ekkor egy megszeppent hallgatás következett, mert a picike szoba már azzal az őszinte evidenciával volt kibélelve, hogy Isten tette a csodát, hát most miért is lenne jelentősége annak, hogy hol történt mindez. Mondtam, hogy segítek, megadom a kezdő szótagot, ők erre helyeslően bólogattak. „Tehát a város neve, amelynek csodálatos módon leomlottak a falai így kezdődik: „Jer…”. Erre élénk fény villant a szemekben, és már érkezett is a legkézenfekvőbb válasz: „Jeruzsálem”. Reménykedve néztek felém, én elnevettem magam, és beláttam, hogy a kicsik bölcsességük révén már az elején a lényegre tapintottak rá. Arra, hogy Isten tette a csodát, és lehet, jogosan kérik rajtam számon, hogy mégis mit kínzom őket számukra olyan közel érdektelen részletekkel, hogy mindez hol történt, hisz a csoda bárhol megtörténhet.

A legőszintébb kérdés…

Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

(Máté evangéliuma 5:6) Ez a világ telve van az intellektuális hiúsággal, a megfogalmazásokban rejlő talmi erővel. Gyakran fölöslegesnek tűnő részletek rengetegében fuldoklunk, és mintha épp a lényeg veszne el. Az ember hajlana arra, hogy önmagát és környezetét is matricázza bizonyos értékek mentén, az gondolván, hogy a pallérozott beszéd és gondolkodás alapvetően dicséretre méltó tulajdonságok. Épp mégis mintha ez tehetné a szíveket kövérré, a füleket süketté, mindkettőt áthatolhatatlanná. Lehet, hogy megvan bennünk az alapvető vágy, hogy képesek legyünk a sorok között olvasni, figyelni a mondandók velejét, kihámozni az igazi tartalmat. Elképzelhető, hogy ténylegesen felmerül az emberi lélekben, az egyik legőszintébb kérdés, ami valaha fölmerülhetett: „Mi a célja, értelme az életnek?”.

Az üzenet veleje…

Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.

(Máté evangéliuma 18:3) Néha nem is olyan egyszerű a vallásos cselekedetek nehéz köntöse mögé bekukkantani, nem könnyű megemelni ezt a súlyos leplet. Pedig az üdvösség üzenete, nincs fölösleges beszéddel megterhelve. Az üzenet egészen egyszerű: Jézus Krisztus Isten egyszülött fia, aki vele egylényegű, eljött a Földre, meghalt az emberiség bűnéért, személyesen mindenki vétkéért. Harmadra feltámadt, a mai napig él és uralkodik. Aki belátja saját bűnös mivoltában, hogy megváltásra van szüksége, és hit révén Jézus kereszthalálát elfogadja a saját vétekire, akkor üdvözül. Ez a kereszténység központi üzenete. Mégis mintha sokan, sokféleképpen csomagolnák, tarkítanák ezt a lényegi mondanivalót. Kell ahhoz egy gyermeki szív, hogy tetten érjük a fölösleges szavak mögött a lényeget, éppúgy, ahogy a kicsik az én szavaim mögött is tetten érték a fő mondanivalót. A választás teljesen szabad, ki az, aki elfogadja ezt az üzenetet, és ki az, aki nem. Ugyanakkor kedves olvasók, ne hagyják magukat megtéveszteni, igazi gyermeki szívvel kutassák az üzenet velejét:

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

(János evangéliuma 3:16)